Tudatosság

Miről szól az élet? Miért vagyunk itt? Miért történnek velünk bizonyos dolgok? Hogyan maradjunk a víz felszínén, ha minden hullámzik körülöttünk?

Ezek a cikkek az életünk különböző aspektusait veszik kés alá, hogy szétcincálják a berögződéseket és feltörjék az emberi elme korlátait.

Tartalom

A probléma cunami ereje

Az ítélkezésről

Az a bizonyos kritikus kritika - Mit kezdjünk a kritikával?

Igazam van, vagy igazad van? - Az igazság arcai

Megbocsájtás

Az energia természete

A megfelelés és az elvárások egyenlete

A valóság elmélete

A bőségről - Miért is kéne megszámlálnunk az Áldásainkat?

Miből lesz a cserebogár, azaz, mitől vagyok én én?

A hang a fejünkben - Ismerjük meg az egót

A változásról

Mi történik a világgal?

 


A probléma cunami ereje

A probléma cunami ereje

Problémák az élet velejárói, és a bölcs felismeri bennük a leckéket és tanulságokat. És persze, ez így van a mesében, ám az élet keményre edz minket, ha arról van szó. És minden edzés erősít és tapasztalásokkal gazdagít, amik később segítenek, hogy továbbhaladjunk az utunkon.

Ám vannak azon időszakok, amikor egymás után érnek minket a csapások, feladatok, gondok és fejfájások. És egyesével elbírnánk, de egyszerre hirtelen egy ekkora mennyiségben lesokkolja az emberi elmét. Mit tegyek? Hogy oldjam meg?Mit csináljak? Mi lesz most? Igen, az emberi felünknek ez nem egy életbiztosítás, mert nem tudja kontrollálni, és amint listába veszi a dolgokat, lefagy. Mert túl sok, túl gyorsan, túl egyszerre...megoldhatatlan, végeláthatatlan. Oké,Kikapcs!

Sokszor a problémák mennyisége és mérete már oly hatalmas, hogy teljesen túl van a hatáskörünkön. És miért? Mert elfogadásra tanít, és megengedésre. Hagyni, hogy áramoljon, hagyni, hogy megoldódjon és átalakuljon. Mert lehet, hogy az emberi felünk megretten a méretektől, a súlytól, de a nagyobbik felünk látja az ok és okozat láncolatát, és világosan érti, hogy mi miért is történik.

A nagy tisztulásokkal nagy kiáramlások járnak. És a hely, amit megürítettünk, tisztán és fényesen nyitva áll, hogy befogadjuk az újat, és a következő lépcsőfokra lépjünk. És ekkor tapasztaljuk, hogy hirtelen hatalmas változások jönnek, gondok sokasága, megoldásra való feladatok listányi méretben mind elénk tolulnak. Persze tök jó lenne, ha el lehetne osztani a dolgokat, és egyesével lehetne megoldani és letudni...de ez nem az a bolygó. Ha nagyot lépünk, akkor nagyobb a méret és a mennyiség is,amivel szembesülünk. Mert már ennyit bírunk. Nagy úthoz nagy cipő jár ugyebár. Mert egy akkora mennyiséget alakítottunk át, hogy az energetikai változások után most manifesztálódni tud a fizikai világunkban is. Ezért tapasztaljuk, hogy ránk borul az ég, és megremeg a föld az életünk súlya alatt. Mert pont ez történik. Mert az egész életünk alapjaiban fordul egy nagyot, és áll be egy új irányba...és ehhez nagy változások kellenek.

Ki a régivel, és be az újjal. Mert készen állunk. Mert ezért dolgoztunk. Mert minden, amit kitettünk, kiadtunk, elengedtünk, az most távozik, és az új hullám erejével megtöltjük az életünket mindazzal, ami az új fejezethez szükséges. Minden, amit csak álmodunk magunknak.

Merek, mert hiszek. Teszek, mert tudok. Hiszek, mert teremtek.

Ébredjetek Teremtők, itt az idő, itt a hullám, ragadjátok meg, és irány az Új Világ!

Szeretettel, Elsa.

 

Elsa Sol - Mindennapi Tudatosság 2018.12.04.

mindennapitudatossag.simplesite.com

Fb: Mindennapi Tudatosság

fotó: pinterest


Az ítélkezésről

Ítélkezés

Ítélkezni csúnya dolog, ezt mindenki tudja, mégis úgy tűnik, hogy ez az a valami, amit szinte mindenki rendszeresen csinál. Minden ítélet, akár pozitív, akár negatív, de mégis csak egy ítélet. Sajnos az emberek többsége álló nap mást sem csinál, mint ítélkezik tudattalanul vagy tudatosan, hol mások, hol pedig önmaga felett.  Gondoljunk csak bele, hányszor állítunk valamit valakiről vagy valamiről negatív formában, anélkül, hogy egyáltalán tudatában lennénk. De szar az idő. Hogy áll a hajam? Ez de gáz. Ronda vagyok. Milyen nyomott vagy. Képtelen vagyok erre. Milyen szar az élet. Mekkora már a hasa. Hogy tud valaki így kinézni? Hogy lehet így viselkedni! Már megint elrontottam, de béna vagyok. Na ma nem nézel ki olyan szarul, mint tegnap.... igen, és a sort folytathatnám. Sajnos ítélkezni, bármilyen csúnya dolog is, nagyon egyszerű, könnyű és sokszor átcsusszan a jólneveltség burkain is, mert igencsak simulékony a természete. Olyan könnyedén állítunk dolgokat és ejtünk ki szavakat a szánkon anélkül, hogy igazándiból éreznénk a súlyát a mondandónknak.

Az ítélkezés ha jó, ha nem,  általános. De vajon miért? Vajon miért érezzük úgy, hogy folytonosan ítéletet kell mondanunk mások és magunk felett? Jobb lesz tőle? Erősebbek leszünk? Kevésbé fáj? Vagy talán mindegyik egy kicsit? Egyáltalán mi a csoda az ítélkezés?

Az ember ugye érez, lát, hall dolgokat, és ezek folytonosan áramolnak keresztül a mi saját szemüvegünkön, az egón. Az egó megszűri a tapasztalásainkat, és észrevétlenül ugyan, de szépen besorolja őket a minket ért tapasztalásokhoz kapcsolódó érzelmi lenyomataink alapján. És mivel az ember nem csak egyszer él, így jó sok a lenyomat, amikből válogathat... a nagy sebek, a nagy traumák ugyanis jönnek velünk tovább életről életre, s ha nincsenek is velünk mindegyikben, ahol lehetőség van arra, hogy szembenézzünk velük, ott megjelennek... és kifejtik a hatásukat. Amint valami olyan történik, olyat látunk vagy hallunk, ami bennünk lenyomatként szerepel, azonnal bekapcsol a riadó, és reagálunk. Ha  például kissé telt vagyok,amitől kevés az önbizalmam, akkor ha meglátok valaki mást fura hajjal  vagy nekem nem tetsző ruhában, akkor rögtön kiegyenlítem a belső bizonytalanságomat azzal, hogy róla gyorsan gondolok vagy talán mondok is valamit, amitől az én kövérségem kevésbé zavaró (számomra) ... vagyis micsoda ronda haja van, hogy mert így kijönni az utcára? Igen, a másiknak semmi baja nincs a hajával, de nekem annál több bajom van magammal. Minden egyes ítélet, amit másokra mondunk magunkra utal. És tökmindegy milyen köntösbe bújtatjuk, mert mindegyikőnknek vannak sebei, vannak elhangzott fájdalmas mondatai és kimondott szavai, mindegyikőnk megélt már olyat, amit megbánt vagy elítél önmagában. S ezek mind ott sorakoznak, s amint elér egy tapasztalás, máris előbukkan, csak éppen mivel nem szeretünk befelé nézni, így könnyebb azt hanyagolni, és kifelé élni. Vagyis nem nézek azzal szembe, hogy kissé telt vagyok, s talán nincs kedvem, erőm vagy lehetőségem, hogy lefogyjak, de ezt elfogadom, hanem helyette ez belülről feszít és kifelé meg árad... ítéletek százaiban.

Ha megfigyeljük egy napunkon az összes gondolatunkat, na jó ez erős, a gondolataink többségét, akkor megnézhetjük mindazon gondolatokat, amelyek folytonosan előbukkannak, s mind-mind ítéletekből állnak. Hogy milyenek vagyunk, hogy mire vagyunk vagy nem vagyunk képesek, hogy a másik milyen, vagy milyennek kéne lennie minimum, hogy mit tesz vagy nem tesz, milyen az élet, a világ, és úgy egyáltalán az egész...

És mindezt miért?

Nagyon egyszerű: mert ha bennem van valami, amit nem szeretek vagy nem tudok elfogadni, akkor azzal szembe kellene néznem. De az nem szép ugye, fájdalmas, félelmetes, egyszóval passz. Ellenben mindig fogok olyat találni, amit elítélhetek, és kiereszthetem a gőzt. Mert nekem nincs, mert nekem fáj, mert én félek, mert én irigy vagyok, és ettől nekem jobb lesz. Mert ha őt elítélem, ha róla mondok valami csúnyát, valami legalábbis egy kissé kellemetlent, akkor attól nekem jobb. Pontosabban az egómnak, aki imádja, ha ítélkezhet, mert ettől ő több és jobb és nagyobb, és a középpontban van ugye... s azt is imádja, ha felette ítélkeznek... csak éppen az legyen szép, és kedves és pirospozsgás.  Bizony, a pozitív ítéletet úgy hívják dicséret. És ez valójában egy szép dolog, ám az egónak ez édes mindegy. Mert imádja ha dicsérik, ha fényezik, ha simogatják, mert ettől is erősnek érezheti magát. Mert ő jobb, mert ügyesebb, mert erősebb. És ha ez nem jön össze, mert nincs ott senki, aki őt fényezheti, akkor fényezi magát, s ha nem talál erre okot, akkor hármas fázis, forduljunk kifelé, és uzsgyi találjunk valakit vagy valamit, amit elítélhetünk. 

Egyszóval, ítélkezés= egó. Minden egyes ítélet tőle származik, és hozzá ér vissza. És honnan tudjuk, hogy ítélkezünk? Mert belülről dobog. Mert belül megmozdul valami, egy apró szikra, egy régi vágás vagy seb, mely hasogat és sajog, de oly mélyre temettük, és annyira süketek vagyunk felé, hogy nem is figyelünk oda. De ott van, s amint lehetőség van, azonnal jelez felénk. Amikor valaki ítélkezik felettünk, s mi erre reagálunk, akkor valami bennünk, ami bennünk van, s nem a másikban, reagál. És mivel az ítélet nem szép és nem esik jól, ezért ugye mit tesz az egó? Személyesre veszi, megsértődik vagy azonnal visszatámad. Amikor pedig mi ítélkezünk, akkor is ott a seb belül, csak éppen automata üzemmódban fut, így a magam fájdalmát vagy félelmét takargatom azzal, hogy kifelé kemény-legény módjára ontom magamból a szöveget, és minél hangosabb vagyok, annál erősebbnek érzem magam, s annál inkább elhalványodik bennem az a bizonyos kicsi seb, ami miatt nem vagyok rendben, és kompenzálnom kell magam.

Minden ítélet, akár mi tesszük, akár reagálunk arra, amit más felénk tesz, de ránk mutat vissza. Bennünk van valami, amivel nem tudunk szembenézni, amit nem tudunk elfogadni, amit nem bírunk elfelejteni.. és ez csak nő, és nő, amíg el nem jutunk addig, hogy szembenézünk vele; hogy a figyelmünket adjuk neki, és megvigasztaljuk, és elsiratjuk, és megbocsájtjuk. Önmagunknak. És ezzel feloldozzuk magunkat, és azt az aspektusunkat, aki ezt a valamit elkövette. Mert mi már valaha megtettük, és elítéltük önmagunkat miatta. S azóta, azóta, hogy akkor ott megtörtént, azóta is hat ránk, és szégyenünkben, fájdalmunkban ostorozzuk inkább a világot... vagy magunkat, mert sokan vannak, akik mások felé kedvesek, de önmaguk felé nagyon is szigorúak. Akik maguknak nem tudnak megbocsájtani, s ezért úgy érzik, hogy szinte bűnhődniük kell, s ezt nem máshogy teszik, minthogy önmagukat szabotálják, és erősítik magukban a hitet, hogy megérdemlik. És innen igen nehéz egy egészséges önbizalmat visszaépíteni. Úgyhogy ne tegyük!

Akármelyikek legyünk is, de az egyetlen módja, hogy feloldozzuk, az a megbocsájtás. Önmagunknak először, és utána annak, aki a tükröt tartotta. Mert a mi ítéletünk hatása most érik be, s a karmánk kiegyenlítődik, ha megfejtettük az okot, és megtapasztaltuk a dolgot; de a másiké, aki épp ítélkezett felettünk, az övé most került a földbe, s mostantól virágzásra készülődik. És ő is kap majd egy tükröt, és egy ítéletet más felől, addig pedig ítélkezik önmaga felett... titokban, elrejtve és némán.

Próbáljuk az emberekben a szépet látni, a fényt erősíteni azzal, hogy nem a negatív dolgokra hívjuk fel a figyelmet, hanem a pozitívokra. Mert mindenkiben van olyan, amire büszke lehet, amit szerethet magában, és ezzel erősítheti. És minden pozitív elhangzott mondat minket is erősít, mert nem az egót, hanem a lelket szólítjuk meg vele; nem a hibákat nagyítjuk fel magunkban, hanem a sikereket; nem szomorúságot okozunk hanem boldogságot.

Igen, senki sem tökéletes, de mi sem vagyunk azok, ne ítélkezzünk tehát, ha megoldható. S ha mégis, akkor takarjuk be legalább egy kis cukormázzal, hogy legalább az élét elvegyük, s készüljünk fel, hogy felénk is elindult egy parittya, s előbb utóbb de utolér... s akkor, legkésőbb akkor elkerülhetetlen lesz, hogy szembesüljünk önmagunkkal, s az ítélettel, melyet egyszer régen elindítottunk, s most visszaköszön, hogy emlékeztessen: ítélkezni nem szép és nem jó; hagyjuk el, s helyette erősítsük magunkban is és másokban is a fényt, a meleget, a boldogságot.  Így a karmikus rétünk pozitív tettekkel lesz tarkított, s ide már érdemes lehet majd visszatérni.

Szeretettel, Elsa.

Elsa Sol - Mindennapi Tudatosság 2018.09.27.

mindennapitudatossag.simplesite.com

fotó: pinterest

 

Ha tetszett, oszd meg ismerőseiddel, de kérlek őrizd meg a szöveg eredeti tartalmát és formáját, és add hozzá a nevem, és a weboldal linkjét is. Köszönöm. E.S.

 

 

 


Mit kezdjünk a kritikával? A kritika belső ereje

Az a bizonyos kritikus kritika - A kritika belső ereje

Amikor kritikával vagy véleményezéssel találjuk szembe magunkat, akkor az egy remek lehetőség arra, hogy jobban megértsük önmagunkat. A vélemény, amit hallunk, árulkodó. Amit az illető mond, az az ő saját megélése és tapasztalása valamiről, amivel ő maga szembesül. Az, hogy mi mit gondoltunk, mondtunk vagy tettünk, nem mindig lényeges; mindenki a saját szemüvegén át nézi a világot, így arra reagál, ami benne megvan, és nyilván elsétál azok mellett, amik nem hatnak rá, azaz nincsenek meg benne. Ha haraggal vagy dühvel reagál, akkor valami olyat mutattunk neki, olyat látott, olvasott vagy hallott általunk ami őt reakcióra késztette, amivel ő együtt rezonál, ami benne megvan (rejtve vagy nyíltan is akár.)

Ám a mi reakciónk a sajátunk. Ahogy reagálunk egy kritikára, az rólunk mutat valamit. Ha reagálok, akkor bennem is megvan; akkor bennem ott van valami, amit megérint a vélemény. És ahogyan reagálok, azaz haraggal, dühvel, támadóan, védekezve, az mind rólam mutat valamit, valamit, amit magamban hordok. Ha pedig negatívan érint, ami gyakoribb, akkor ideje magunkba mélyebben belenézni, és megvizsgálni, miért is reagálok. Ki vagy mi az, ami bennem ezt az érzést tartja. Mi okozza? Egy régi seb? Egy el nem felejtett mondat? Egy tett, amit szégyellünk? Traumák, amiket átéltünk? Mit vált ki? Haragot, dühöt, félelmet, aggodalmat? Mert mi is csak a saját szemüvegünkön keresztül érzékeljük a világot, így minden ami bennünk van, azzal szembekerülünk.

Ha valaki negatívan véleményez, és ez bennem haragot vált ki, akkor az azt jelenti, hogy bennem harag van. És tökmindegy, hogy ma vagy holnap, Juli vagy Pisti vagy egy vadidegen, de bárki és bármi kiválthatja, hisz a harag bennem tartózkodik, szunnyad és piheg, amíg egy adott ember vagy szituáció be nem bikázza. És akkor mit csinálunk? Haragszunk a dologra, emberre vagy szituációra, aki-ami ezt tette velünk, pedig lehet, hogy másokban nem vált ki semmit, vagy teljesen más dolgokat vált ki. Akkor ki követett el ellenem valamit? Lehet, hogy a másik csúnyán szól, lehet, hogy bántani akar, de az is lehet, hogy nem is akarna bántani, csak ilyen a stílusa, vagy pedig a legvalószínűbb, hogy mivel benne nincs meg ez a dolog, ezért benne egyáltalán nincs semmilyen szándék sem, csak mond valamit... de én csak akkor reagálok, ha bennem is ott van; ha bennem nincs semmi ilyesmi, akkor nem is fogok reagálni. Ergo, engem nem érint.

Minden reakciónk egy jelzés önmagunk felé. Van bennem egy seb, egy régi emlék, egy elfojtott érzés, és amikor ezzel szembekerülök, akkor bumm, már elő is bukkan... fájdalomként, haragként, félelemként, védekező reakcióként vagy egyszerűen csak egy kissé ironikus vagy éppen nyers visszavágásként.
És a megoldás nem az, hogy akkor nem reagálok, és attól tudatosabbnak és nagylelkűbbnek tűnök! Ez csak egy színjáték, amiben ismét az egónk a főszereplő, ahol nagyobbnak érzi magát, mert ha nem reagál nyíltan, akkor többnek is érzi magát, hisz ő nem alacsonyodik le oda, hogy válaszoljon... ám azért belül van mit mondania...
És ez szép és jó, csak éppen egy színjáték kifelé, és nem visz minket tovább. Mert belül valami csak megmoccant... és érezzük is, ahogy az egó jobbnál jobb visszavágásokat dobál be a fejünkben. Belső vagy külső reakció, az egónak egykutya.

A megoldás a szembenézés. Megtalálni azt a valamit, ami az érzést bennem tartja, és azt feloldani. Ha megtisztítjuk azt a valamit, ami bennünk a fájdalmat, haragot, féltékenységet stb-t tartja, és elengedjük, akkor az onnan kiürül, és nem marad semmi, ami tartaná már. Már nem fáj, ezért nem is okoz fájdalmat, ha szembekerülök vele. És nem reagálok már... és nem azért , mert tartom magam, vagy visszafogom magam, vagy mert menő vagyok, hanem azért, mert már nincs bennem, így nem rezonál velem, nem indít be semmit, és nem is okoz semmilyen negatív érzést többé.

Minden vélemény és kritika egy tükör, melyben önmagunkat látjuk. Azon részeinket, amiket nem szeretnénk látni... de az Út nem kiskapukkal halad előre, hanem egyenesen keresztül. Mélyen bele, le az aljára, és onnan vissza a magasba.

Aki megmássza önmagát, az ismeri önmaga mélységeit és magasságait... aki csak a csúcson ücsörög, az sosem járt még igazán mélyen. Ne félj szembekerülni önmagaddal, és ne félj a reakcióktól sem... ha reagálsz, akkor csak dolgozz rajta, és szépen engedd ki. Ha pedig már nem reagálsz, akkor légy büszke magadra, mert megtisztítottad magad, és nem maradt bent más, csak Fény és Szeretet.

Szeretettel, Elsa.

 

Elsa Sol - Mindennapi Tudatosság 2018.09.13.

mindennapitudatossag.simplesite.com
fotó: pinterest

 

 

 


Igazam van vagy igazad van? –Az igazság arcai

Igazam van vagy igazad van? –Az igazság arcai by Elsa Sol

A világunk tele van ellentéttel, melyeket az emberi agy sokszor abszolúte nem tud feldolgozni. Számtalan esetben kerülünk szembe olyan szituációkkal, amikor úgy érezzük, hogy megvádolnak, vagy pont, hogy habár igazunk van, mégis megcsorbult büszkeséggel, de félre vagyunk állítva.

Az emberi konfliktusaink nagy százaléka amiatt alakul ki, hogy mindenki teljesen különböző, de rendkívül magabiztos a saját hitvilágát tekintve. Hányszor találkozunk olyan emberekkel, akik olyan csökönyösen hisznek valamiben, hogy még ha lerí is, hogy nem klappol, mégis teljesen lehetetlen, hogy konszenzusra jussunk velük. Mert ők jobban tudják.

Sajnos a világot pont az ilyen „jobban tudjuk” emberek irányítják, akik mind meg vannak győződve arról, hogy az ő útjuk a helyes, még ha beledöglünk is. És a mi oldalunkról nézve, még ha nekünk is van igazunk, és mi is tudjuk jobban, a világ úgy tűnik nem változik emiatt. Tehát mit is ér az, hogy igazunk van? Számít valamit az, ha én jobban tudom, és nekem igazam van akkor, ha például vitába keveredek valakivel? Változtat valamit a másik félen vagy esetleg a szituáción a biztos tudat, hogy az igazság oldalán vagyok, ő pedig nem?

Elnézve a történelmünket, ahol mindig mindenki meg volt győződve az igazáról, sok jót nem tudunk felmutatni. Bárki is hitte azt, hogy az ő útja a jó út, az emberiség na és persze a bolygó sosem járt valami jól. Minden háború pont az ellentétek miatt tört ki vagy tartott ki olyan sokáig... mert az mindkettő biztos volt benne, hogy a másik rosszul tudja, rosszul teszi, és ő, azaz a jó oldal harcol ellene. De valójában érdemes-e harcolnunk? Lesz-e valakinek igaza?

Kinek van igaza?

Nézeteltérésem van az egyik kollégámmal. A dolog az én szemszögemből nézve az ő hozzáállása miatt alakult rosszul. Ő ennek ellenére engem vádol, mondván, hogy az én hibám volt. Vajon melyikünknek van igaza? Két barátnő összeveszik, mert az egyiknek szüksége volt egy kis támogatásra, de a másik nem érezte, hogy segítenie kellene, mondván senki nem kérte. Melyiküknek van igaza?

Mindkét esetben azzal állunk szemben, hogy a mindkét fél úgy érzi, hogy neki van igaza és a másik téved. De kivel értünk egyet? Szituációtól függetlenül általában mindenkinek van véleménye mindenről. Amikor egyetértek, akkor támogatom az embert, dolgot, elvet; ha azonban nem értek egyet, máshogy gondolkodom az adott helyzetről, akkor ellenzem. De mi van akkor ha ez nem egyértelmű? Mint az ilyen emberi kapcsolatok szintjén mindennapos vitákban... akkor vajon mi a helyzet?

Sajnos ez nem kétirányú utca. Ha nekem igazam van egy adott kérdésben, akkor neked biztosan nincsen. Úgy tűnik, hogy mindenképpen csak az egyik félnek lehet igaza, és a másik látja rosszul. Az én igazam csak a te nem igazad fényében állja meg a helyét. Tehát ahhoz, hogy igazam legyen, szükségem van valakire, aki téved. És pont fordítva is: ha én tévedek, akkor az azt jelenti, hogy neked van igazad. Szóval mindenképpen szükségünk van egymásra, mert a másik nélkül nem állná meg a helyét ez a fogalom. Vagyis ismét a szemszög az, ami eldönti a kérdést. Az én szemszögemből nézve én nyilván az igaz oldalt képviselem, pont úgy, ahogy a másik az ő igaz oldalát képviseli. De akkor ha mindkettőnknek igaza van a saját oldaláról nézve, akkor ki maradt a hibás?

Mintha megborult volna az elméletünk. Eddig mindenképpen volt egy fény és egy sötét, egy igaz és egy hamis, egy bölcs és egy ostoba. De ha mindkét fél a fény, az igaz, a bölcs, akkor kinek vagy minek a tekintetében lettek ők az igazak? Nem maradt senki, aki az ellenpárt képviselje... ajajajjj, akkor kinek van igaza??? Van egyáltalán akárkinek igaza?

Sajnos a válasz az, hogy nincs. Nincs egy igazság. Nincs egy út. Nincs csak egy helyes megoldás. Minden ember szuverén lény, saját belső értékekkel, melyek az életeik folyamán fokozatosan kiépítették azt a valakit, aki ő ma. És én meg én vagyok. A saját belső világommal, tapasztalásaimmal és félelmeimmel. A saját igazságaimmal.

 És mi az igazság?

Mindaz, amit én igaznak vélek. Mindaz, ami szerintem helyes. Minden, ami nekem fontos vagy értékes. Az én világom, az én igazságom. Az én igazam. És pont ezért lehetetlen még egy olyan embert találnunk, aki pont olyan, mint mi. Pláne, hogy ha pont olyan lenne, akkor neki is mindig igaza lenne meg nekem is, hisz pont ugyanazokban hiszünk vagy pont ugyanazokat utasítjuk el.

Tehát senkinek nincs igaza. Vannak alap emberi értékek, melyeket megpróbálunk alkalmazni hét milliárd ember részére, de sikertelenül. Gondoljunk csak a vallásra, ahol mindenki azt hiszi, hogy csak az ő istene az igazi, és a többiek mind tévednek. De mindegyik istennek emeltek szobrokat, építettek szentélyeket és milliók kántálják a nevük... de akkor kié az igazi? Vajon a görög istenek már nem istenek, mert senki nem imádja őket? Vagy akkor ők voltak az igaziak, és most több igazi is van?

Nem, sajnos egyiknek sincs igaza vagy mindegyiknek igaza van. Ahogy korábban megbeszéltük: az egyik igazához kell a többiek nem igazsága. És ezt lehetetlen kivitelezni. Nem lesz sosem csak egy igazság, és nem lesz csak nekem igazam.

De akkor mi dönt?

Nyilván a többség, nem igaz? Lesznek dolgok, amikben igazam van, mert a többség szerint igaz, helyes, normális, így ha azt követem, akkor az „ igazunk van” csoporthoz fogok tartozni. Ha olyan utat választok, amit kevesen vagy senki sem követ, akkor nyilván az lesz a helytelen út, hisz mindenki a másik irányba tart, ráadásul egyetértésben.

De akkor mi van az újításokkal? Mi van a reformokkal? Mi van azokkal, akik szembemennek a többséggel és valami újat hoznak be, amit utána beteszünk a közösbe? Mint Einstein vagy Kant vagy Heidegger? Vagy Tesla? Az ő igazuk mitől lett a közös igazba beleforgatva, ha eleinte a rendhagyókhoz tartoztak és olyan hitet követtek, amit senki más, és még csak el sem volt fogadva?

A többség ugye. Minél többen hisznek egy adott dolgot igaznak vagy helyesnek, annál többen támogatják ezzel a hittel, és ezen energiák összeadódnak és létrehoznak valamit, amit úgy hívunk elv. Az elveink. Az értékeink, az igazságaink. A mi igazunk. A többiek nem igazával szemben.

Tehát úgy tűnik, az egyes emberek közös igazsága teszi ki az emberi igazságaink nagykönyvét, melyet az emberi értékek alapjául felhasználunk... legalábbis megpróbáljuk.

Amikor tehát azzal kerülünk szembe, hogy valakinek igaza van, akkor legyünk belátóak. Ne felejtsük el, hogy mindenki a saját igazságai alapján ítéli meg, hogy neki mi fér bele és mi nem. Minden ember maga dönti el, hogy az igazság, melyet annyira támogatott, vajon meddig tart ki. Az esetek többségében nem biztos, hogy kiegyezhetünk. Ha valaki meg van győződve az igazáról, hagyjuk. Ameddig ennyire szigorúan ragaszkodik, úgysem lehet semmit változtatni...  és nem is kell. Mindenki a saját útját járja, saját leckéket tanul és így teljesen szubjektív minden tekintetben.

Az igazság attól igazság, hogy mi hiszünk benne. Ha megváltozunk, az igazság is változhat. Legyünk hát rugalmasak, és merjük belátni, hogy másnak is lehet igaza... a saját életében legalábbis mindenképp.

 

Szeretettel, Elsa.

Elsa Sol Mindennapi Tudatosság 2018.08.20.

mindennapitudatossag.simplesite.com

fotó: pinterest

 

Ha tetszett, oszd meg ismerőseiddel is, de kérlek őrizd meg a szöveg eredeti formáját és tartalmát, és add hozzá a nevem és a weboldal linkjét is. Köszönöm! E.S.

 

 

 


Megbocsájtás

Megbocsájtás - by Elsa Sol 2018.06.28.

 

Mindannyiunk életében voltak és vannak olyan szituációk, személyek vagy emlékek, melyek haraggal szomorúsággal vagy csalódottsággal töltenek el. Mindannyiunkat bántottak már meg, hagytak el vagy okoztak álmatlan éjszakákat. Mindenki tett már olyat, amit később megbánt és sosem tudjuk elfelejteni. Sem magunknak megbocsájtani.... így az emlék örökké bennünk él tovább. Mindenki már legalább egyszer kénytelen volt bocsánatot kérni vagy megbocsájtani olyanokért is, amit talán el sem követett.

De akkor pontosan mi is történik? Ki a ludas, akinek bocsánatot kéne kérni? És ki az, aki az áldozat, akinek megbocsájtania kéne?

Nézzünk meg egy példát:

Egy fiatal pár a nézetkülönbségek közepette egy nagyon erőteljes veszekedésbe folyik bele. Mindkét fél ki van kelve magából, és kiabál. Az energiák felcsapnak; hónapok alatt elnyomott érzelmek, emlékek, fájdalmas mondatok törnek fel a felszínre. Csúnyákat is mondanak egymásnak, és egyre hangosabban kiabálnak, hogy túlbeszéljék a másikat. A veszekedés sikertelenül záródik, mindkét fél úgy érzi neki van igaza, és a másik volt a hibás. A másiknak kell belátnia a bűneit, és bocsánatot kérni. Egész délután egy szót sem szólnak egymáshoz. A némaságban csak egy kitartó hangot hallanak: a hangot a fejükben, ahogy végtelenül ismételgeti a vita elemeit, a másik hibásságát, az ő helyességüket. Hisz hogy nem látja, hogy mit tett? – kérdezi a nő. – Hogy nem ismer ennyire? Hogy nem érti, hogy ezzel megbántott, megtiport? Hogy tehette ezt? A férfi fejében máshogy néz ki a történet. Az ő hangja szerint a  nő nem érti. Túlkomplikálja. Az érzelmei elsodorják, és ezért nem lát tisztán. És amúgy is, ő csak nyugalomban akart ülni a kanapén, és semmivel nem foglalkozni. Csak egy hideg sörre vágyott volna, ehelyett egy hatalmas vitába keveredett, amiből csak úgy szabadulhat ki, ha bocsánatot kér. De nem fog megint bocsánatot kérni, erősíti meg magát, mert én nem tettem semmit. Ha ő ennyire érzékeny, akkor tökmindegy.

Hogyan fog ez a két ember zöld ágra vergődni? Hogyan fognak valaha is kibékülni, ha nem egyértelmű, hogy ki is a hibás? Ha mindenképpen a másiké a felelősség. De ki dönti el, hogy ki a hibás?

Normális esetben vannak emberi értékek ugye, amikre építhetünk: beszéljünk szépen, hogy másokat ne bántsunk. Mások hibáit nézzük el. Legyünk kedvesek. Akit szeretünk, annak adjunk is szeretetet és figyelmet. Segítsünk egymásnak, amikor szükségünk van rá. Ápoljuk a kapcsolatainkat és a világot. A sor végtelen hosszú. De egyszóval lennének alapelvek, amik szerint tudhatnánk, hogy ha ezt és ezt teszem, akkor az nem jó, és ha mégis megteszem, akkor utána annak következményei lesznek. Azt is tudjuk, hogy ha követjük ősapáink elveit, kedvesek vagyunk, segítünk másoknak, akkor jól csináljuk a dolgokat, és nem fog fájdalom érni, hisz nem követtünk el rosszat.

De vajon ez mindenki számára egyértelmű? Van valahol egy hatalmas nagy könyv, amiben elolvashatjuk, hogy pontosan mi legyen az útirány? Mi van akkor, ha egy teljesen ismeretlen lénnyel találkozunk, és ő nem olvasta a Hogyan legyünk jó emberek? című munkát, és fogalma sincs semmiről. Ha ő megbánt, haragudnánk-e? Ha őt megbántanánk, számítana-e?

A valóságban minden idealizált lányregény és etikett tankönyv ellenére is be kell látnunk, hogy annyira különböző mintákkal, élményekkel, tapasztalásokkal vagyunk felszerelve, hogy sajnos az esetek nagy részében ez oda vezet, hogy egyáltalán nem értjük egymást. Annyira más dolgok a fontosak, a fájdalmasak, a csalódottságot okozóak. Ha egy gyerek kicsi korától meg akar felelni a szüleinek, hogy büszkék legyenek rá, akkor számára például egy ártatlan szó a képességeiről is fájdalmat, félelmet, szégyent fog benne kelteni. Ha egy anya állandóan szekálja a gyerekét, irányítani akarja, a saját arcára formálni, akkor felnőttként vagy teljesen bizonytalan lesz magában vagy épp, hogy végtelenül akaratos, mert végre szabadon formálhatja a döntéseit.

Minden élményünk, interakciónk hozzáad valamit a saját etikett könyvünkhöz, és eszerint próbálunk élni. De az én könyvem és a te a könyved különbözik. Más nyelven is van írva. Szóval átvezethetetlen. De akkor honnan fogom tudni, hogy most nekem kell bocsánatot kérnem? Ha szerintem én nem követtem el semmit, de a másik be van feszülve, és egyértelműen úgy érzi neki van igaza. Mit tehetünk ilyenkor? Adjuk fel az elveinket és hódoljunk be a békéért? Vagy tartsunk ki, mert nekünk van igazunk?

Mi a megbocsájtás egyáltalán?

Amikor valami olyan történik velünk kívülről, ami fájdalmat okoz, az egónk különböző készleteiből választ egy megfelelő reakciót. Ha szeretem az embert, aki tette velem, akkor csalódottságot érzek, mert igazán nem hittem volna, hogy pont Ő ezt fogja tenni velem. Valaki, akit ennyire szeretek, ekkora fájdalmat okozzon. Ha amúgy is idegesít az illető, akkor haragot és dühöt fogok érezni a tette miatt, hisz mi mást is várhattam volna ettől az alaktól, akiről alapjaiban is megvolt a véleményem.

De miért kéne megbocsájtani? Hisz valaki bántott, meggyötört, fájdalmat okozott, pácolódjon csak a levében!

Valóban, az emberi gondolatok az egó segítségével eddig jutnak. Mert engem bántottak. Mert nekem okoztak rosszat. Mert velem tették. Ki vagyok akkor én? Az áldozat. A szegény áldozat, aki ellen mindez összefogott. És a másik pedig a a nagy gonosz farkas, az okozó, aki minden emberi jóérzése ellenére ilyet tett. Így tehát visszatérünk az igaz és nem igaz körébe: az áldozat, akivel történik, az, aki nyilván a jó oldalt képviseli, hisz ártatlanul lett támadva. Ő az elszenvedő. A másik a rossz, aki nem alkalmazza az emberi értékeket, és így tesz valamit. Ő az elkövető. Valójában azonban egy nagyon egyszerű dolog történik: két ember két különböző értékrendszere, tapasztalása és interakciója nyomán ellentét alakul ki. Az egyik ezt hiszi, a másik azt. Mindkettőnek igaza van, mert mindkettő a saját igazságai alapján él. És nem feltétlenül akar rosszat. Vannak persze azok, akiket elborít a harag, a fájdalom, és tudatosan akarnak bántani másokat, hogy nekik is fájjon. Mert bennük fájdalom, félelem , el nem fogadás van, és mivel nem bírnak vele megbirkózni, ezért amint lehet megpróbálják ezeket az energiákat kiadni magukból, és megrugdalnak másokat. Ismerjük a típust: szinte várja, hogy provokálják, hogy ránk vethesse magát, hogy valaki figyeljen már rá... vár valakire, akire reagálhatna. Mert az egó úgy hiszi, ha nekem szar, akkor nekem attól jobb lesz, ha a másik is szenved kicsit. De az alap esetben, amikor magunkban azt kérdezzük, hogy „hogy tehette ezt?” akkor valójában az illető nyilván nem egyenesen direktben akarta ezt elkövetni.

Számtalan esetben bánthatunk meg másokat anélkül, hogy emögött komoly és alapos megfontolás és felkészülés állna. Ilyenkor persze egyszerű a képlet és bocsánatot kérünk. Miért? Mert megértjük, hogy a másiknak ez fájdalmat okozott és nem akarjuk, hogy a másik szomorú legyen. Mert tudjuk milyen, amikor minket bántanak, amikor nekünk rossz, amikor mi sírunk. És átérezzük ezt; együttérzés ébred bennünk, mert mi is megtapasztaltuk már, és nem volt jó... így másnak sem akarjuk. Na meg persze sokszor a könnyebbik út, ha egyszerűen felelősséget vállalunk, hogy nem vagyunk tökéletesek, hogy nem rendelkezünk az isteni szemmel és a világ minden bölcsességével. Hogy mi is követhetünk el hibákat, vagy léphetünk rosszat. Azt mondjuk ne haragudj, és az energiákat feloldottuk. A tettet nem tudatosan követtük el, de tudatosan felelősséget vállalunk érte, amitől mindkét fél jobban érzi magát és felszabadul.

De mi van, ha a másik nem tudja vagy csak nem érdekli, hogy neki kéne bocsánatot kérni? Ha nem ébred benne együttérzés, sőt... le se szarja, hogy nekünk most rossz.

A megbocsájtás nagy titka, hogy általában akkor kell alkalmazni, amikor valaki valamit elkövet ellenünk. Ha valami olyan történik, ami fáj, amit nem helyeslek, elítélek vagy nem akarok.Ha nem történt semmi, akkor nem kell megbocsájtani sem. Ahogy békét sem a barátainkkal, hanem az ellenségeinkkel kötünk.

És miért?

Mert a harag, a szomorúság, a csalódottság mind-mind alacsony energián rezeg, és belülről mérgez minket. Mert az energia bennragad, elakad és eltömi az áramlást. Mert valljuk be, nem érezzük jól magunkat, amikor haragszunk.

A megbocsájtás belülről fakad és befelé irányul. Először magunknak kell megbocsájtanunk ahhoz, hogy a másiknak meg tudjunk bocsájtani. És nem azért kell megbocsájtanunk, mert ettől neki jobb lesz! Ez ugyanis az első ellenállási pontunk, mert úgy érezzük, ha megbocsájtjuk, akkor az a másikat oldozza fel, szinte mintha helyeselnénk amit tett, és ezért úgy érezzük, ha nem bocsájtunk meg, akkor ez maga a büntetés, vagyis ez a helyes. De a megbocsájtás nem jelenti azt, hogy támogatjuk, igeneljük vagy beleegyezünk abba, ami történt; nem a tettet oldozzuk fel, hanem az energiát, az érzéseket, amik vele járnak. A tett maga nem lett eltörölve, szebbé téve vagy helyes kategóriába sorolva, de mivel megtörtént, és ez van, ezért a megbocsájtás által feloldozom önmagam, mert engem mérgez és nekem fáj. A másik a nagy megbocsájtásunkból semmit nem fog látni, hacsak el nem mondjuk neki; energia szinten megtisztul igen, de a személyek maguk döntenek a tetteik felől. Nem őrá hat a mi megbocsájtásunk hanem magunkra. Nem őt oldozom fel, hanem magamat. Nem neki bocsájtok meg, hanem magamnak.

És most hogy jutottunk el oda, hogy a végén magamnak kell megbocsájtani mások helyett?

Mert már értjük, hogy mi is követtünk el hibákat és bántottunk meg másokat. Mi is tettünk néha rosszat, még ha nem is szándékosan. És amikor a másik olyat tesz, ami minket haragra gerjeszt, akkor valójában olyat látunk, amit valaha mi tettünk. És azért fáj, mert ismerős. És azért nem tudjuk megbocsájtani neki, mert nem tudjuk megbocsájtani önmagunknak.

Soha semmilyen tett, esemény vagy szituáció sem következik be addig, amíg mi magunk meg nem tettük. Ekkor egy lenyomat képződik, s mint egy mag a földben, vár a megfelelő lehetőségre. Amikor ez eljön, a tett kivirágzik, és velünk valami történik kívülről és hat ránk. Onnan tudhatjuk, hogy mi is elkövettük, hogy reagálni fogunk. Mert bennünk valami reagál. Ha nincs közünk hozzá, akkor semlegesek maradunk. De ha reagálunk, haragszunk, megsértődünk, dühösek vagy csalódottak leszünk, akkor biztosak lehetünk benne, hogy hiába tűnik úgy, hogy egy külső szituáció vagy személy az elkövető, és mi az elszenvedők, valójában egy tükörbe nézünk és csak azt látjuk benne, ami bennünk is ott van. Haragot, ha haragszunk magunkra, el nem fogadást, ha magunkat nem tudjuk elfogadni, ítéletet ha magunk felett ítélkezünk. És megbocsájtást, ha megbocsájtunk önmagunknak, mert meglátjuk benne magunkat, és megértjük végre, hogy mindannyian tanulni vagyunk itt, és mindannyian leckéket mutatunk egymásnak. Még ha néha igen fájdalmasakat is, amiket el kell fogadnunk vagy meg kell bocsájtanunk... önmagunknak.

A külső körülmények csak a keret. A világ csak a színpad. A személyek csak tükrök. És ki van ott mindenben? Mi. És csak is mi.

Bocsáss meg önmagadnak, hogy megbocsájthass a világnak. Mert a világ is te vagy. És minden a te világodban Te vagy.

 

Szeretettel, Elsa

 

by Elsa Sol - Mindennapi Tudatosság 2018.06.28.

mindennapitudatossag.simplesite.com

fotó: pinterest

 

Ha tetszett, oszd meg ismerőseiddel, de kérlek őrizd meg a szöveg eredeti tartalmát és formáját, és add hozzá a nevem, és a weboldal linkjét is. Köszönöm! E.S.

 

 


Az energia természete - by Elsa Sol 2018.05.22.

Az energia természete

A világmindenségben semmi sem mozdulatlan. Minden állandóan vibrál, rezonál és áramlik. A minket körülvevő tér összes eleme, melyet mozdulatlannak látnak a szemeink, valójában  folytonosan változik, és megalkotja azt, amit magunk körül látunk. Ha a pillanatokat le tudnánk lassítani, akkor látnánk, ahogy minden létező összes apró molekulája folyamatosan kapcsolódik és elválik egymástól, áramolva tovább és tovább, megállás nélkül változtatva önmagukat.

Minden folytonosan vibrál, és pont ez a vibráció élteti. A vibrálás nem más, mint energia. A világot és a benne létező összes dolgot energia alkotja. Az energia az, ami a világot mozgatja és áthatja. Úgy képzelhetjük el, mint a levegő vagy a tér. Minden egyes dolog körül és benne tér van. Tér van a részecskék és az atomok között is. Az összes tárgyat, épületünket, eszközeinket mind-mind átjárja a tér.

A mi emberi testünket is áthatja az energia, vagy más néven prána, chi. A testen kívül és belül, a test szervei között, a szervek sejtjei között, a sejtek és a sejtmag között mindenhol ott a tér. Ez a tér az energia. Ahogy a Star Wars-ból ismerhetjük a szlogent: “Az energia mindent körülvesz és áthatol. Ott van benned és a téged körülvevő világ között is.” Az energia az, ami bennünk kering és élteti a testünk. A testünknek igazándiból 99%-a nem más mint üres tér, és a maradék 1%-ban van benne minden, amit látunk a fizikai testünkből… ezen elgondolkozva, talán inkább vagyunk energia, mint test… inkább tér, mint dolog… és inkább légies, mint szilárd.

Az energia a világban

Minden egyes dolog a világban a saját megfelelő rezgésén létezik. Minél alacsonyabb az energia vibrációja  az adott dologban, lényben vagy térben, annál sűrűbb, szilárdabb lesz; és minél magasabb a rezgés, annál légiesebb, könnyebb és éteribb. A fizikai világunkban a tárgyak energiája alacsony, sűrű, így látható, szilárd fizika formaként jelennek meg; ezzel ellentétben például a pozitív gondolatok és érzések energiája magas, láthatatlan, könnyű és éteri. Mivel a Mindenség energiája alapvetően magas, ezért minél magasabban rezonál egy adott ember, hely, gondolat vagy érzés, annál jobban harmonizál az univerzum energiájával.  A Föld bolygó és az emberiség a 3. Dimenzióban létezik, ezért mi emberek fizikai testben, a bolygó pedig fizikai világként manifesztálódik. Ez az elmúlt évek alatt komoly változásnak indult, és a bolygó már a negyedik dimenzióban tartózkodik és halad tovább az ötödikbe. Ezt úgy hívják frekvencia emelés vagy dimenzióváltás.

Az energiát mindenki érzi; vannak helyek, ahol jól érezzük magunkat és olyanok, ahol feszültté válunk. Egy temető energiája például meglehetősen alacsony, de egy rét, mező, erdő energiája magas. Ez igaz az országokra is: egy háborútól sújtott terület alacsony rezgést bocsájt ki, míg egy alapvetően boldog nép országában magas rezgést érzünk. De jól érezzük ezt az emberek körében is: vannak olyanok, akikkel öröm lenni, feltöltődünk, ellazulunk a jelenlétükben, míg vannak azok, akik leszívnak minket, és úgy érezzük, azonnal le kell pihenünk egy kicsit, mert elszállt minden erőnk. Vannak olyan ismerőseink, akikkel jól érezzük magunkat, és olyanok, akiktől viszolygunk a puszta gondolatra is. Az energiát ha nem is tudatosan, de mindenki érzi maga körül, és érezzük, ahogy az emberekből kiáramlik.

Az energia az emberekben

Ha valaki dühös, akkor az energiája sűrű, sötét felhőként áramlik körülötte, és mi magunk is érezhetjük, hogy befeszülünk a jelenlétében. Amikor belépünk egy szobába, ahol előtte veszekedés volt, szinte érezzük, ahogy áll a kés a levegőben, mert annyi feszült negatív energia kering körülöttünk. Ezzel ellentétben, amikor boldogok vagyunk, akkor az energia körülöttünk magasan rezonál, kitágul, lüktet és melegséget árasztunk magunkból. Az emberek ránk mosolyognak, megszólítanak és kedvesek velünk. Ilyenkor a minden megy, mint a karikacsapás elve teljesül a napunk folyamán. Harmóniában vagyunk a Mindenséggel, és az energiánk szabadon áramlik a térben.

Az energiánkkal képesek vagyunk mások energiájára is hatni; gondoljunk bele, hogy mi történik, amikor a postán sorban állva végre mi kerülünk sorra, és rámosolygunk a szerencsétlen dolgozóra, aki vagy két órája nem vett levegőt,nem ivott, nem evett, de kapott viszont hideget és meleget mindenkitől, tőlünk azonban kedvességet, együttérzést és megértést kap. És hogy érezzük magunkat mi, amikor egy nehéz és stresszes nap után valaki kedvességből átadja a helyét a buszon, vagy segít felcipelni a zacskókat a negyedikre? De hogyan reagálunk, ha valaki ingerülten vagy dühösen beszél hozzánk?  Igen, az energia mindenre és mindenkire hat. Minél magasabb a vibráció, annál jobban érezzük magunkat, és minél alacsonyabb, annál kellemetlenebbül.

Az energia megtapasztalása

Mi magunk is rezonálunk, energiát fogadunk be és áramoltatunk ki. Emiatt mindenki ott érzi magát jól, amivel együtt rezonál. Olyan embereket gyűjtünk magunk köré, akikkel jól megvagyunk, akikkel jól passzol az energiánk. Amikor valakivel kapcsolatba kerülünk, akkor energiát cserélünk; mindkét fél hagy egy kicsit a saját energiájából a másikon.Ha az energiák harmonizálnak, akkor jó érzéseket tapasztalunk; amikor eltérő vagy ellentétes energiával találkozunk, akkor viszont feszültséget, ellenszenvet vagy meg nem értést érzékelünk.  Ezt ismerhetjük az első benyomás érzése alapján, amikor rögtön érezzük, hogy összepasszolunk, szinte mintha már ismernénk egymást, pedig most találkozunk először.Az energiáink harmonizálnak, ezért kiegészítjük egymást.  

Az energiánk ott marad nem csak az embereken, akikkel találkozunk, de a helyeken és a fizikai tárgyakon is, amikkel kapcsolatba kerülünk.A  gyerekek például azért ragaszkodnak az alvós takaróhoz, macihoz, mert rajta van a saját és a szülők energiája, ami megnyugtatja őket, mert ismerős. Sokan felnőttként is nehezen hagyják el az otthonukat, az ismert útvonalakat mert nem érzik magukat biztonságban. A komfortzóna kifejezés is pont ezért alakult ki: a megszokott területünk, energiánk az, ahol jól érezzük magunkat, el tudunk lazulni és fel tudunk töltődni. Amit ismerünk és megszoktunk. A mi energialenyomatunk és energiaterünk.

Az emberek maguk is egy bizonyos frekvencián vibrálnak. A boldog elégedett emberek magasan, a szomorú, haragos, félős emberek viszont alacsonyan. A gyerekek elég sokáig nagyon magas rezonancián működnek, amit mindenki érez. Mindenki tudja, milyen szeretet, fény és melegség áramlik belőlük. És azt is, hogyan reagálnak az emberekre, akikkel találkoznak. A kisugárzott energia alapján megijednek, sírnak vagy  barátkoznak, mosolyognak, mert érzik, hogy alacsony vagy magas energia áramlik-e az illetőből.

 Az energia a testben

Az emberi test minden egyes szervét és sejtjét energia alkotja. A szervek és a sejtek frekvenciáját ma már műszerekkel lehet mérni. Ameddig a szervek a megfelelő rezgésen működnek, addig egészségesek vagyunk; amikor megbillen az egyensúly, akkor a betegség felé vesszük az utunkat.

Az emberi testben az energiát a meridiánrendszeren vagyis energiarendszeren keresztül a csakrák keringettetik, és ők fogják be a külvilág energiáit is. A csakrák antennák végül is, amik a külső világunkból érkező energiákat befogják és szétoszlatják a testben. A világból fizikai és éteri energiákat is befogadunk: az ételekkel, italokkal a fizikai testet, míg a csakrákkal az éteri testeinket töltjük fel. Itt is ugyanaz igaz: a magas rezgésű ételek táplálják, az alacsonyan rezgő ételek károsítják a fizikai testet; ugyanígy a magasan vibráló energia tölt, az az alacsony viszont lehúz. A gondolataink és érzéseink egyszerre hatnak kifelé és befelé is; nem mindegy, hogy mit gondolunk és hogyan érezzük magunkat. Minden pozitív emel és gyógyít, minden negatív lehúz és károsít.

A csakrák maguk is rezonálnak a saját megfelelő tartományukban. Ezt általában színekkel vagy pedig frekvenciákkal (Hz) adják meg. Itt is igaz: ameddig a megfelelő rezgésen működik, addig minden rendben; ám ha kibillen az egyensúly, akkor változások jönnek. Ha egy csakra túlműködik vagy alulműködik, akkor az energia természetes áramlása megváltozik. Eleinte ez nem jelent veszélyt, mert minden törekszik visszatérni a tökéletes állapotba. A gond akkor jelentkezik, ha sok ideig nem teszünk semmit, és így a csakra, s vele együtt a hozzátartozó csatornák, majd később szervek is, eltömődnek, bekoszolódnak és megbetegszenek.  Ez pedig már a lelkivilágunkra is kihat, és így az ember természetes viselkedése ezzel együtt változik.

Amennyiben folyamatosan mérgezzük magunkat fizikai vagy érzelmi területeken, akkor a testben blokádok keletkeznek, majd az évek folyamán már fizikai tünetet is produkálnak. A szervek egészséges rezgése visszaállítható a biorezonancia kezelés segítségével, vagy pedig mi magunk által, meditálással, öngyógyítással, táplálkozási szokásaink megváltoztatásával és belső önismerettel harmonizálva.

A világ energiája

Az energia a Mindenséggel köt minket össze. Minden egyes percben a lélegzetünkkel, a gondolatainkkal és érzéseinkkel összekapcsolódunk az univerzummal. Fontos, hogy tisztán tartsuk magunkat lelkileg és testileg is. A változások a világ és a bolygó energiarendszerében kihat a mi fizikai testünkre és valóságunkra is. Mindannyian érezzük és tapasztaljuk ezeket az energiákat, és látjuk, hogy a bolygó nem vár ránk tovább; energiája emelkedik, és viszi magával az embereket is. Mi választunk: emeljük-e a rezgésünket pozitív gondolatokkal, egészséges ételekkel, és magas rezgésű érzelmekkel vagy sem. Ne feledjük: az energia mindenkire hat és mindenki érzi. Amit kiküldünk, az is jön vissza.

Tisztítsuk hát meg magukat kívül és belül, és áramoljunk harmóniában az egész Mindenséggel.

 

Elsa Sol -Mindennapi Tudatoság 2018.05.22. 

mindennapitudatossag.simplesite.com.

fotó: pinterest

Ha tetszett, oszd meg ismerőseiddel, de kérlek, őrizd meg a szöveg eredeti tartalmát és formáját, és add hozzá a nevem és a weboldal linkjét is. Köszönöm! E.S.

 


A megfelelés és az elvárások - by Elsa Sol 2018.04.25.

Mindennapi Tudatosság

Hétköznapi egyszerű módszerek, hogy könnyebben evezzünk át a mindennapi  hullámok tetején anélkül, hogy minden sziklára felkenődnénk, melyek a semmiből bukkantak elénk...

 

 A megfelelési kényszer és az elvárások egyenlete

 

Szinte mindannyiunk életében ismert jelenség a megfelelési vágy, mely életünk bármely területére bekúszik, és a legjobban működő kapcsolatainkat is megronthatja. Gondolom sokunknak ismerős az érzés, amikor valaki megkér minket valamire, vagy meghív valahova és igent mondunk, amit szinte ugyanabban a pillanatban vagy legkésőbb a megbeszélt időpontra, de biztosan megbánunk. Hányszor teszünk meg az életünkben olyan dolgokat, amiket valójában egyáltalán nem is akarunk, és csak azért visszük véghez, mert valaki más kérte vagy elvárta tőlünk?

De miért is akarunk megfelelni és mikor is kezdünk mások igényeihez alkalmazkodni?

A mások igényeihez, a világhoz való hozzáállásunkat már gyerekkorban megkezdik alapozni.  Amikor kicsi gyerekként kora reggel a sötétben és hidegben felkeltenek, mert mennünk kell az oviba játszani, és mi totál értetlenül állunk gyermeki lelkünkkel, hogy miért is kell nekünk időzített játékban részt venni? Ha  a játék egy öröm forrása, miért kell kötelességből csinálnunk és akkor, amikor mások meghatározzák? Amikor iskolásént  azzal szembesülünk, hogy elképesztő elvárásokat támasztanak felénk, s egyszerre kell emberként, gyerekként, tanulóként helyt állnunk. S nem sokkal később, amikor minden gyerek számára kezd egyértelmű lenni, hogy mi az, amit szeret csinálni, s ezzel egyidejűleg jó is benne, s mégis innentől fogva korrepetálásokra kell járnia, ahol olyanokkal foglalkozhat, amikben nem jó. Vajon miért is nem hagyhatjuk, hogy gyermekeink eldöntsék maguktól, hogy mit is szeretnének csinálni? Vajon nem elég-e, ha csak támogatjuk őket, és segítünk nekik, amikor kérik? Vajon meddig egészséges beavatkozni egy ember életébe saját elvárásaink és elfojtott vágyaink, vagy éppen meg nem élt, de örökké vágyott dolgaink miatti igyekezetünkben?

Amikor gyerekként elkezdjük megtanulni, hogy rajtunk kívül is vannak emberek, dolgok, kötelességek, szépen beiktatnak minket egy egyenes sorba, ahol mindenkit ugyanazzal a mértékkel mérnek, s így nem is csoda, ha könnyedén eltérhetünk az átlagostól. De vajon baj-e, ha mindenki másban jó? Vajon lehetne-e egy Mozartot a fizika tudása alapján megítélni? Így szépen és fokozatosan nevelődik belénk, hogy az élet minden területén lesz olyan, amit nem szeretünk, nem akarunk, de mégis kell, mert valaki, valahol, valamikor kitalált egy rendszert, és most aszerint él mindenki.

Ahogy felnövünk, számtalan olyan emberrel és szituációval hoz össze minket az élet, ahol be kell adnunk a derekunkat, mert valamilyen ki nem mondott zsarolással hatnak ránk, és személyiségünktől függően el akarjuk kerülni a vitát, csalódottságot, haragot és egyéb egós trükköket, amivel mások a saját akaratukat ránk kényszerítik.

De hogyan is maradhatnánk önmagunk, ha minden irányból csiszolnak minket? Hogyan is lehetünk önmagunk minden szituációban, ha a világ minden egyes szintjén elvárásoknak kell megfelelnünk, s hát a társadalom azért mégis csak egy nagy húzóerő...vagy a szülők...vagy a párunk...vagy az akárki, aki tegnap lehurrogott, mert valami nem tetszett neki.

De miért is akarunk megfelelni? Mi az a rejtett ok, ami miatt feladjuk magunkat, hogy másoknak tetszünk?

A válasz olyan egyszerű: mert mindenki tartozni akar valahova, ahol szeretik és elfogadják. Mert mindenkinek szüksége van egy pár biztató szóra, egy hátveregetésre vagy egy meghitt szerető pillanatra. Mert mindenki legbelül arra vágyik, hogy a környezete szeresse és elfogadja, hogy felnézzenek rá, hogy a nap végén elégedettséget érezhessen. Azért akarunk folyton megfelelni, mert azt hisszük valahol belül, hogy ha mindenkinek jót teszünk, mindenkinek azt adjuk, amire vágyik, azt mondjuk, amit hallani akar, akkor meglátják bennünk a támogatót, akik ott van nekik, és ezért szeretni fognak. Mert látjuk őket, és így reméljük, hogy ők is meglátnak minket. A legbelső bizonytalanságaink és félelmeink elrejtő eszköze a megfelelés. A belső vágy, hogy mindenkinek jó véleménye legyen rólunk, mi legyünk, akikről azt hallhatjuk vissza: „az a nagyon kedves lány” vagy „jajj, hát ő egy angyal” vagy „ó, igen, rá aztán mindig számíthatunk”. Ezek az elismerő szavak melegséget keltenünk bennünk, valahova tartozást és büszkeséget; a szidás, a csalódtam benned, a nem vagy elég jó és nem teszel eleget mondatok viszont félelmet, frusztrációt és blokádokat keltenek, melyeket úgy igyekszünk kivédeni, hogy saját magunkat hozzáigazítjuk a környezeti elvárásokhoz, s reméljük, hogy így végre szeretetet és megbecsülést kapunk.

De vajon beválik-e ez? Vajon megfelelhetünk-e mindenkinek vagy egyáltalán kell-e valakinek megfelelnünk? Vajon azért vagyunk ilyenek, amilyenek, mert így vagyunk jól? Vagy át kell alakulnunk valami mássá? De mégis kinek a véleménye legyen a mérce?

Az elvárások

Nézzük meg a megfelelési vágy ellenpárját, az elvárásainkat. Ha mi meg akarunk valakinek felelni, az azt jelenti, hogy valaki valamit elvár tőlünk, ami számunkra nem természetes vagy legalábbis az adott helyzetben, időben nem, vagy nem úgy szeretnénk. A belső ellenállásunk azonnal mutatja, hogy a magunktól irányuló adás, cselekvés vagy reakció határát elértük,s innentől jön a döntés: engedünk vagy ellenállunk. De vajon minden esetben elvárnak tőlünk, vagy csak mi magunk hisszük, hogy elvárnak s meg kell felelnünk? Vajon mikor reális a másikra hárítani s mikor hozzuk a magunk fejére?  S a legfontosabb: vajon mi elvárunk-e másoktól vagy magunktól akármit?

A válasz igen összetett. Ahogy felnövünk a világ, a szüleink, a környezetünk egésze végig hatást gyakorol ránk. Nyilván felnézünk emberekre, s olyanok akarunk lenni, mint ők. Nyilván szeretünk másokat, és örömöt szeretnénk okozni, és nem csalódást. Ahogy mindegy egyes döntésünket meghozzuk, fokozatosan kiépítjük a személyiségünket, azaz az egót. Az egó az összes tapasztalásunkból, gondolatunkból, minden megélt és meg nem élt érzésünkből táplálkozik. Ha gyerekként azt tanuljuk, hogy ilyennek és ilyennek kell lennünk, hogy elfogadjanak, szeressenek, örüljenek nekünk és beilleszkedhessünk, akkor ezek az életünk és a személyiségünk pillérei lesznek. Ezek alapján azonosítjuk magunkat, s döntjük el, hogy mi az ami belefér nekünk, és mi az, ami nem. Mert apa szerint a kemény munka az élet alapja, így egész életemben keményen kell majd dolgoznom, s szinte szégyent érzek, ha elveszítem az állásom. Mert a Nagyi szerint egy tisztességes lány este tíz után csendesen piheg az ágyában, így a koleszben sem nagyon merem elengedni magam és kiélni a szabadságomat. Mert a tanárom szerint a buddhizmus egy vallás, így imádkozzunk együtt, s talán sosem fogok túllépni ezeken a dogmákon. S lesznek persze  olyan dolgok, amiket nem magunktól építettünk bele az életünkbe, hanem mert kellett, mert mondták,  vagy mert az volt az egyetlen út. S lassacskán kialakul az értékrendszer, amihez az évek alatt  az összes tapasztalásunk hozzákapcsolódik és folyamatosan bővül mindazzal, amit még tennünk kell.  Mert családot kell alapítani. Mert keményen kell dolgozni. Mert csak a halál után lesz nyugalmunk. Mert csak a vallás adhat menedéket stb.

A megfelelésünk nagy része tehát saját magunk által épített bástyákból áll, amiket olyan tapasztalásokból építettünk, ahol nem tetszettünk, ahol mások elítéltek, leszidtak, saját képükre akartak formálni vagy csak pusztán egyértelművé tették, hogy ez van, és kész. Ezen bástyák az évek alatt komoly várvédelmet biztosítottak, és ezeknek a mezsgyéjén lavíroztunk a döntéseinket illetően. És miért? Hogy szeressenek és elfogadjanak. Mert ha követjük az útirányt, amit mások szabtak, akkor jó mederben haladunk,és tisztelni fognak, büszkék lesznek ránk és szeretni fognak érte.

És ugyanezen elvet mi magunk is alkalmazzuk, amikor mi várunk el valamit valaki mástól. Amikor a mi mércénket használjuk, hogy a másik tetteit, döntéseit mérlegre tegyük. Amikor azt hisszük, hogy mi jobban tudjuk, mi a jó a másiknak, s ha magától nem teszi, akkor egészen a halványabb zsarolásig is képesek vagyunk elmenni. Igen, minden alkalommal, amikor az akaratunkat a legkisebb mértékben is rákényszerítjük a másikra, vagy bármiféle „ha nem teszed”, „jobb lesz, ha így teszel”, „megbánod, ha nem úgy teszel” vagy „ne szomoríts el”, „ne okozz csalódást” fegyvereivel dolgozunk. Amikor a másik részéről nem fakad természetes úton, akkor nyomást gyakorlunk, hogy elérjük, amit szeretnénk. És persze ez nem azt jelenti, hogy ne neveljük a gyereket, vagy ne álljunk ki magunkért, vagy ne tegyünk meg másoknak dolgokat. Ez pusztán csak annyit jelent, hogy meg kell kérdeznünk, magunkért vagy a másikért cselekszünk. Mert ha a másikért, akkor önzetlenül tesszük, vagyis nem várunk el tőle. Semmit. Sehogyan. Elmondjuk, megosztjuk, utat és példát mutatunk, de nem rágunk be, ha nem követik a mi utunkat. Nem érzünk csalódást, ha a másik máshogy érez vagy gondolkodik valamiről. Nem keltünk benne feszültséget és félelmet, aggodalmat csak azért, mert szerintünk nekünk van igazunk. Szabadon hagyjuk lenni, és hagyjuk, hogy éljen.

S honnan tudjuk, hogy elvárunk?

Nagyon egyszerűen. Amint nem az történik, nem úgy történik, ahogy mi akarjuk, akkor reagálunk. S az egó nagy készlettel dolgozik, minden eseményhez saját eszköztár. A düh, harag, csalódottság, kicsinek érzés, a nem elég, a nem megfelelő mind egy egy maszk, amit előrántunk, ha elvártunk, s helyette csalódtunk. Ha a másik magától követi az utunk, az szép. Ha irántunk való félelméből, rettegéséből, kötelességéből vagy egyéb belső kiegyensúlyozatlanság és elfojtás miatt követ, akkor az se neki, se nekünk nem jó. Neki nem, mert előbb vagy utóbb elege lesz, és robbanni fog. S akkor ki lesz a hibás? Mi természetesen, hisz mi küldtük arra az útra, mi mutattuk neki az irányt, miattunk tette, csakis értünk. Egy nagy kerek perecet, magáért tette. Mert könnyebb volt engedni, megfelelni mint kiállni, és szépen lebeszélni a dolgot... mert valahol félt önmagát adni, magát megmutatni és felvállalni. Ahogy mi is magunkért tettük, hisz ha valaki azt teszi, amit mondunk, attól erősnek érezzük magunkat. És ez az erő elhomályosítja a saját gyengeségeinket. Másokon uralkodni mindig könnyebb, mint magunkba mélyen belenézni, és saját magunkkal igazán szembenézni. Másokat irányítani a saját mércénk szerint könnyű, s valahol lehetetlen feladatot is állítunk mások felé. Hisz hogyan is lehetne, élhetne valaki, pont ugyanolyan, mint mi? Más tapasztalások, más szabályok, más világkép s így más értékrendszer. Még a hozzánk legközelebb állókkal is mindig találhatunk olyat, ahol máshogy látjuk a dolgokat. S baj ez? Dehogy, hisz színesen szép a világ.

És akkor visszakanyarodtunk a megfeleléshez. Hogy hogyan és miért is akarunk megfelelni? És hol is engedünk másoknak?

Minden, amit magunktól, természetes belső indíttatásból szeretnénk tenni, megélni, mondani, azt kövessük. Amikor viszont csak azért, mert mások szeretnék, elvárják vagy csak félünk nemet mondani, mert félünk, h megbántjuk a másikat, akkor vegyünk egy mély levegőt és szilárdítsuk meg a határainkat. Mert csakis rajtunk múlik. Nem kenhetjük a másikra. Mi magunk döntünk, hogy mit engedünk meg magunknak és másoknak. Hogy meddig van és mennyi hatalmuk. S ugyanezt alkalmazzuk a kapcsolatainkban is: ne várjunk el semmit, mert mi sem szeretünk másoknak megfelelni és belülről feszülni. Legyünk tekintettel másokra. Mindenkinek mások a határai , mások a gyengeségei. Mutassunk irányt, de hagyjuk, hogy mindenki maga járja az utat. S ha ki kell állnunk magunkért gondoljunk arra, hogy jobb az őszinteség, mint a későbbi nagy veszekedés. És később úgyis megbánnánk, hogy engedtünk.

Ha szeretetből teszünk, elégedettséget és szeretet érzünk; ha félelemből teszünk, feszültséget, ellenállást és frusztrációt érzünk.

Kövessük hát a belső iránytűt, a szívünk szavát. Lágyan, szelíden, rugalmasan, de kitartóan és stabilan haladva keresztül az életen.

 

Szeretettel, Elsa

By Elsa Sol - Mindennapi Tudatosság mindennapitudatossag.simplesite.com.

fotó: pinterest

Ha tetszett, oszd meg ismerőseiddel is, de kérlek őrizd meg a szöveg eredeti tartalmát és formáját, és add hozzá a nevem és a weboldal linkjét is. Köszönöm! E.S.


A valóság elmélete -by Elsa Sol 2018.04.10.

Mi a valóság?

Az emberek nagy része számára ez egy egyértelműen hülye kérdés. A valóság az, amit látunk, ami minket körülvesz, a világ, amiben élünk. A valóság a világunk fizikai kerete, amin belül mi emberek operálunk. De vajon mindenki számára ez a valóság? Az állatok számára ez a valóság? Ha valaki a Földre jönne élni, vajon ő is ezt a valóságot tapasztalná meg? Egyáltalán, csak egy valóság létezik?

Nézzünk meg egy egyszerű példát:

Négy ember sétál az utcán, és hirtelen szembejön egy nagy fekete kutya. Az első ember fél a kutyáktól, ezért megijed. A második viszont szereti a kutyákat, így boldogság önti el. A harmadik utálja a kutyákat alapból, így haragot és gyűlöletet érez. Az utolsó viszont egyáltalában nem érdeklődik a kutyák iránt, teljesen semlegesek az érzelmei, szinte észre sem veszi, hogy a másik három min megy keresztül.

Melyikük valósága az igazi? Az, aki félelmet tapasztalt, az amelyik boldogságot, talán az, amelyikük haragot, vagy az utolsó, aki nem érzett semmit? Egy valóság volt-e ez a szituáció? Hisz ha kívülről valaki elmeséli ezt a történetet, mit érzünk? Semmit. Az ég adta világon semmit. Még ha az elsőt fel is falta volna ott helyben, akkor is maximum részvétet érzünk, de semmiképpen sem érezzük magunkénak az eseményeket. A külső szemlélő számára, akinek nincs érzelmi kapcsolata a szituációval, tehát a valóságuk egy szimpla kép: négy ember és egy kutya találkozása az utcán. De a benne lévők számára, azoknak, akik megtapasztalták magát a szituációt mindegyiküknek valami mást jelentett. De valójában milyen volt a kutya? Haragos, morgott, mosolygott vagy egyáltalán reagált-e a kutya akármit? Volt-e bármelyikük számára ok, hogy érezzenek valamit, és ezáltal négy teljesen más valóságot tapasztaljanak meg? Mi okozhatja azt, hogy egy teljesen szimpla és semleges szituáció minden emberben ennyire más érzéseket hozzon létre? És miért nem volt számukra egységes a valóság?

A példánkból két dolgot szűrhetünk le:

1.      A külső szemlélő számára az események többsége teljesen semleges, egészen addig a pontig, amíg mi magunk nem kapcsolódunk érzelmileg az adott szituációhoz, és magunkévá nem tesszük azt. Például, ha én a külső szemlélő már meg lettem harapva egy kutya által, akkor az elmesélés alatt is rettegés fog el=személyessé teszem.

2.       A valóság úgy tűnik, hogy rugalmasan változik a megtapasztaló hozzá való viszonya által. Ha félek tehát a kutyától, akkor a kutya puszta képe is rettegést okoz; ha szeretem a kutyákat, akkor viszont azonnal öröm és szeretet jár át tőlük.

Tehát a valóságunkat befolyásolják az érzelmeink, a gondolataink, az adott szituációhoz vagy emberhez való viszonyunk, és maga a megtapasztalás folyamata. Amíg én magam meg nem tapasztalom, addig számomra egy adott valóság puszta történet. Amint magamévá teszem, érzelmileg, gondolatilag vagy megtapasztalás által, vagyis, hogy átélem vagy már átéltem, azonnal sajátomnak érzem, és személyiségemnek megfelelően fogok reagálni rá. Ha megharapott egy kutya, amikor kicsi voltam, akkor az egy negatív, félelmetes élmény, mely nyomot hagy bennem. Innentől kezdve nagy a valószínűsége, hogy a kutyákkal való viszonyomat erősen befolyásolni fogja ez az élmény, s innentől mindig ugyanúgy fogok rá reagálni: ebben az esetben félelemmel.

Vajon mitől reagálunk mindannyian mindenre különbözően? És ha így van, akkor ugyanazt a valóságot tapasztaljuk-e meg?

A válasz az, hogy nem. Senki soha nem tapasztalja ugyanazt a valóságot. Két ember ugyanabban a szobában, ugyanabban a pillanatban is ezermillió különböző érzés, gondolat, tapasztalás, kondíciók és emlékek hatására mind különböző dolgokat fog megtapasztalni. Pont úgy, ahogy öt ember ötféle dologra emlékezne egy eseménnyel kapcsolatban, pedig egy asztalnál nyomorogtak mindannyian, mégis mást és mást mesélnek el.

Gondoljunk bele: vajon egy gyerek, aki India egyik nyomornegyedében nő fel, és egy másik, aki Malibu Beach-en él, vajon egy ugyanazon valóságot érzékeli? Melyikük mit mondana a valóságról, az életről magáról? Gondolkodhatnak-e ugyanúgy a valóságról, megélik-e valaha egymás valóságát? Vajon, ha valakinek elpusztul az egész városa és az, aki ezt végignézi a tévében ugyanazt a valóságot tapasztalja? Nyilvánvalóan tehát az életkörülményeink jelentősen befolyásolják, hogy milyen a valóság számunkra. Tehát ki tapasztalja meg ugyanazt a valóságot, amit én?

Senki más. A valóság szó szerint totálisan szubjektív. Minden, ami valaha hat vagy hatott ránk, az lenyomatott hagy bennünk. A jók természetesen boldog, meleg és harmonikus érzéseket váltanak ki, míg a tragikus vagy fájdalmas események szomorúságot, haragot vagy félelmet fognak okozni. Ahány ember, annyi élet és annyi tapasztalat... tehát pont ennyi valóság is.

Tehát van-e egy bizonyos valóság? Vagy mitől lesz a mi egész civilizációnk számára ez a valóság?

A nagy közös emberi civilizációnk valósága azért tűnik ennyire egységesnek és fizikailag szinte tapinthatónak, mert mi mindannyian együttesen támogatjuk azzal, hogy hiszünk benne és részt veszünk benne. Együtt álmodjuk a valóságot. Ha az emberiség egyszer csak felébredne, és úgy döntene, hogy ez a valóság nem felel meg, akkor egy szempillantás alatt egy újat teremthetne. S habár most pont ez történik, ez még messze van, mert egyelőre ott tartunk, hogy felfedezzük, a valóság nem egységes és nem teljesen valóságos.

De hogyan is hozzuk létre a saját valóságunkat?

Bár hihetetlennek tűnik, de a gondolataink alakítják a valóságunkat. A gondolatainkkal irányítjuk, hogy mit tapasztalunk meg. Ezért is történhet meg, hogy valami történik például egy utcán, és lesz olyan, aki konkrétan elsétál az események mellett, és este otthon a tévéből tudja meg, hogy három ember karambolozott konkrétan az ő lába mellett. Vagyis számára a baleset meg sem történt, az ő valóságában nem szerepelt. Akik látták, és akik az autókban ültek, azok megtapasztalták, ezért valóságos volt számukra.

Egész egyszerűen folyamatosan szelektálunk, hogy mit engedünk be a valóságunkba, és mit nem. És mivel mindannyian más dolgok hatására váltunk olyanná, amilyenek ma vagyunk, ezért mindenki számára más és más a fontos, a félelmetes, az aggasztó vagy a boldogságot okozó. Minden ember a maga saját készletéből építi fel a valóságát. Mindannyian a saját magunk kis valóságában élünk, amik folyamatosan interakcióba lépnek más emberek, közösségek, csoportok, országok és végső soron az egész bolygó valóságával. Pont úgy, ahogy felosztottuk a világot országokra: különböző emberek, saját nyelv, sajátos szokások, de mégis, mind emberek, mind életek, és együttesen a bolygónk.

Úgy képzeljük el, mint egy nagy színpadot. Mi magunk vagyunk, akik a térben megálmodjuk a darabot, majd létrehozzuk a keretet, a színpadot. Mi magunk rendezzük be a bútorokkal, mi magunk írjuk a zenét, a forgatókönyvet, osztjuk ki a szerepeket és válogatjuk be az embereket a darabunkba. Lesznek, akik barátok, szeretet, kedvességet, önzetlenséget adnak, és lesznek a gonoszok, akik bántanak, átvernek, elpusztítanak minket. Lesznek nagy akadályok és nagy sikerek, lesz szerelem és bánat, lesz fény és sötét, mert mindent meg akarunk tapasztalni. És akkor a színpad készen áll, a szereplők mind ott vannak. A darab elindul; mi magunk vagyunk az összes szereplő, akik mind mutatnak valamit nekünk, mi magunk vagyunk a nézők és az egész darab is. A mi gondolataink, érzéseink, álmaink és vágyaink, legmélyebb félelmeink és elfojtásaink, mind-mind ott vannak benne a darabban, amit mi alkottunk, és mi is élünk meg. A mi valóságunk.

És pont ugyanígy mindenkinek van egy saját színpada, és sokáig osztozunk a darabokon. Barátok leszünk vagy szerelmesek, osztálytársak vagy csak ismerősök, mind szereplünk egymás darabjaiban, amíg az érdeklődésünk, az életünk forgatókönyve egy irányba tart. Amikor az utak szétválnak, a színpadok is eltávolodnak, és a szereplők hozzáállásától függően rész-szereplők leszünk, vagy teljesen kiírnak minket a darabból, mert már mindent megmutattunk egymásnak.

A valóságunkat tehát csak mi alakítjuk. Amit, akit akarunk beengedünk, amit nem szeretünk, az távol tartjuk. Ha valaki maga távozik, az fáj és elsiratjuk. Ha nem érkezik el sosem, örökké vágyjuk.

De nálunk az erő, és nálunk van a toll. Mi írjuk a darabot, és mi vagyunk a felelősek, ha a darab befuccsol; nem a színészek, akik eljátszották, és nem a zenészek, akik hanggal aláfestették. Mi írtuk a darabot, mi játsszuk az összes szerepet is, és mi döntjük el, hogy mikor és hogyan ér véget a darab: boldogsággal és tapsviharral, vagy sírdogálva és egész életünket elátkozva.

Figyeljünk tehát a gondolatainkra és érzéseinkre, mert felelősek vagyunk a valóság megteremtésében, és nem mindegy, hogy boldogságot, szeretetet és békét vagy haragot, félelmet, háborút és pusztulást álmodunk-e magunknak, és az egész bolygónknak... mert a sok kis álomból egy nagy közös álom születik; a mi emberi civilizációnk.

Szeretettel, Elsa

By Elsa Sol - Mindennapi Tudatosság 2018.04.11. mindennapitudatossag.simplesite.com

fotó: pinterest

Ha tetszett, oszd meg ismerőseiddel is, de kérlek őrizd meg a szöveg eredeti tartalmát és formáját, és add hozzá a nevem és a weboldal linkjét is. Köszönöm. E.S.

 


A bőségről - by Elsa Sol 2018.03.03.

Mindennapi Tudatosság

Hétköznapi egyszerű módszerek, hogy könnyebben evezzünk át a mindennapi  hullámok tetején anélkül, hogy minden sziklára felkenődnénk, melyek a semmiből bukkantak elénk...

 

Miért is kéne megszámolnunk az áldásainkat?

 

Az ember olyan könnyen megszokja, hogy megvan mindene; legalábbis mindazt, amije van, és hajlamos utána teljesen alapnak venni, hogy örökké az élete részesei lesznek. Az, hogy van otthonunk, meleg víz a kádban, szerető társunk, kutyánk, tudunk mozogni vagy lélegezni, olyan aprónak tűnik, ahhoz képest, hogy mi mindenre vágyunk életünk folyamán, s mi mindent számolunk meg naponta, amink nincs.

Valljuk be, az ember inkább nézi mindazt, amije még nincs, de jó lenne ha lenne, vagy mindazt, ami valaha volt, de mára már nincsen.

De miért kéne hálálkodnunk azért, amink már amúgy is van, ha már egyszer ott van és a részünk. Miért kellene egyáltalán számolgatnunk, ha egyszer lehetünk többek, vagy birtokolhatunk többet, és ezért arra koncentrálunk?

Mindenünk amink van, az a miénk, azok vagyunk mi. Legalábbis így éljük meg. Az alap emberi dolgokért nem hálálkodunk, mint a légzés, az alvás, az otthon, a bolygó vagy ilyen sima dolgok. Ezek csak úgy vannak, és szinte járnak azért, mert emberek vagyunk. Ezen felül viszont jönnek az extrák, amiktől többek lehetünk, mert hozzánk adnak valamit.

Ha ismerek valakit, aki híres, akkor attól én is menőbb vagyok. Ha megveszem a legújabb autót, ami még pirosabb mint a másiké, akkor attól nagyobbnak tűnök. A nagyobb háztól gazdagabbnak, a szebb feleségtől komolyabb férfinak, a több pénztől elitebbnek.

Minden külsőség az egónkhoz, ahhoz, akinek hisszük magunkat, ad hozzá valamit. És nem tart sokáig az öröme, mert nem épp egy hálálkodó fajta. Viszont, mivel semmi nem állandó, ezért mindezek, amiket halmozunk folyton változóak. Jönnek majd mennek. És amikor elveszítem az autómat, a házamat, a pénzemet, akkor velük együtt egyesével távozik mindaz, amitől én voltam... a menőségem, az elitségem, a hírességem és a nagyobbságom. Hirtelen visszatérek a normális emberek szintjére, és azokhoz a dolgokhoz, amik láthatóan nem távoztak: az alap csomagunk, amink csak úgy van.

De vajon miért kell nekünk konkrétan elveszíteni a dolgokat ahhoz, hogy értékelni kezdjük őket? Miért felejtjük el, hogy mi mindenünk van minden áldott nap?

Amikor az ember elmegy Indiába, és a wc olyan állapotban van, hogy közel sem akar menni, akkor felértékelődik az otthoni fürdőszoba minden kényelme, és persze a meleg víz is, ami olyan alap, és mégis ha kilépünk a komfortból kiderül, hogy a fél világ még csak hírből sem hallott meleg vízről. Sőt, a többségüknek még egy fürdője sincs, mert a közeli folyóban lötyökölik ki a ruháikat. Meg a mosatlant, és a hajukat is abba mossák. Nekik ez az alap, a miénk pedig a luxus, de nekünk fel sem tűnik. Nem állunk le hálálkodni minden este, hogy milyen jó, hogy van víz.

Ha valaki lebénul, a mozgás öröme, az izmainak a nyújtása hirtelen hatalmas áldásnak tűnik, és mégis, nekem még mindig erőltetnem kell magam, hogy egyáltalán elmenjek mozogni. Ha valaki asztmás lesz, és nehéz lesz számára a légzés, mennyire más is egy mélyet szippantani az erdő friss illataiból? Mennyire felértékelődik egy olyan hétköznapi dolog, mint belélegezni a levegőt.

Ha a Föld pusztulásnak indul, és a levegő megtelik porral, akkor visszasírjuk majd, hogy egyszer virágillatú mezőink és friss tiszta levegőnk volt.

Nos igen, az ember hajlamos elfelejtkezni mindarról, amije csak úgy van. Ami adott.

De vajon miért kattog az agyunk folyton olyan dolgok iránt, amink még nincs vagy már nincs? Miért nem azokon jár, amink van?

A válasz az emberi egóban keresendő. Az egó egy mechanizmus, amit magunknak képzelünk. A hang a fejünkben. A személyiségünk maszkjai. A félelmeink, a fájdalmaink, az összes beidegződésünk. Minden, amit magunknak hiszünk, az az egó. Az egó a figyelmen virul. Egyetlen célja az, hogy őt hallgassuk. Az egó véget nem érő célsorozatokat tűz ki számunkra, s amint egy célt elértünk, máris érdeklődését veszíti, és egy újabb megszerzendő dolgot tesz ki elénk a nagy képernyőre.

Tegnap még egy hifit akartam venni, egy egész hónapban csak erre spóroltam, és habár most itt van, szép és nagy és fekete, de este már azt nézem, hogy az új tv legyen már 20 centivel szélesebb, mert a szereplők orrlyukába is bele akarok látni.

Hányszor történik meg, hogy elveszítünk valakit vagy valamit, és hirtelen rádöbbenünk, mennyire jó is volt, hogy volt. És milyen szar már, hogy már nincs. És mivel jelenleg nem opció valami újra vágyni, gyászidő van ugyebár, akkor viszont merüljünk el a múltba, hogy milyen jó is volt akkor, és mennyire nagyon fáj, hogy már nincs. Bár amíg volt, nem éreztem ennyire nagyon erősen, de most, hogy nincs, na most ezerszer nagyobbnak érzem a fájdalmam. Felértékelődött.

Az egó mindig újabb és újabb dolgokat hajszoltat velünk, és amikor nem előrefelé tervezget, akkor visszafelé rángat a szép és édes múltba, ami már elmúlt, és bár ne tette volna.

Amikor egy reggel úgy kelünk fel, hogy tele van a hócipőnk, minden sötét lesz és borús. Minden idegesít, minden rosszul alakul. A hangulatunk nagy és sötét felhőként áramlik körülöttünk és hirtelen annyi de annyi minden lesz, amit nem tudunk megoldani, ami szar, amink nincs, ami elromlott, akit utálunk és hirtelen minden, minden elénk tárul. Az egó imádja ezt, ilyenkor mindent bedob, és amire ráharapunk, azt elkezdi bejátszani nekünk. Ha épp érzelmileg vagyok nullán, akkor jöhetnek a belső félelmek, az elfojtások, az összes ember, aki bántott, elhagyott vagy becsapott. Ha haragos vagyok, akkor jöhet az összes ember, akibe bele lehet kötni, jöhetnek a dolgok, amik rosszul mennek a világban, jöhet minden olyan, ami idegesít másokban vagy magamban. Ha éppen kevésnek érzem magam, akkor felsorakozik az összes kifizetendő számla, az elromlott tévé, a lerobbant kocsink és persze mindaz, amire vágyunk, de nincs. Minden alkalamhoz megfelelő álca. Így operál minket az egó. Terel szépen. Mi meg áramlunk vele... tudattalanul.

És miért? Hogy egy kedves barátnőmet, M.E.-t idézzem: „mert először saját magunkat kell helyretenni, mert nem vagyunk megelégedve magunkkal és valami mást keresünk, amitől azt hisszük, h jobbá válnak a hétköznapok, legyen ez hifi vagy tévé, de ezek mind mind csak pótcselekvések... bennünk van a hiba, nem azzal, amink van... a tárgyak csak tárgyak, nem leszünk általuk jobbak.”

Ha egy pillanatra megpróbáljuk a kezünkbe venni a gyeplőt, akkor megakadályozhatjuk az egész napi rosszkedvet és nyomottságot. Kezdjük el sorjában megnézni, mi mindenünk van éppen most? Van egy otthonunk, meleg ágyunk, reggel forró kávét ittunk, most illatos gyertyát szagolhatunk, este finom vacsorát eszünk. Vár egy szerető kutya és egy család otthon, van finom meleg ételünk és édes álmunk.

Meglepődünk majd, milyen ellenállás lesz bennünk, ennek a tervnek a puszta gondolatától is. Mert amikor szar, maradjon is szar, ez a az egó jelmondata. Nem akarja majd, hogy jobban érezzük magunkat, mert akkor ő kevesebb helyet kap. Így ha elkedjük sorba venni, mi mindenünk van, akkor az egó háttérbe szorul, és minket pedig elönt a béke és a szeretet. És az érzés, hogy milyen áldás élni, friss levegőt szívni, szeretve lenni, színeket látni vagy a zenét hallani, milyen csoda, a tenger érintése a bőrünkön, vagy egy hideg fagyi a hőségben.

És miért is adjunk hálát ezekért az apróságokért?

Amikor olyan dolgokat keresünk, amik nincsenek az életünkben, akkor a hiányt erősítjük. Valamit keveslünk, valami hiányzik belőlünk. De valójában mindannyian teljesek vagyunk. Mindenünk megvan, amit csak szeretnénk. Ha bőségre vágyunk, akkor a bennünk lévő bőséget kell erősíteni, mert amink van, abból tudunk adni vagy attól tudunk nőni. Amikor keveslem a pénzt, ami az életemben van, akkor ezt az energiát, mert minden energia, legyen az egy tárgy, egy élőlény vagy egy fogalom, limitálom azzal a gondolattal, hogy nincs. És közben várom, hogy több legyen. A nagy semmiből, hisz mondom, hogy nincs. Az energiát, a lehetőség energiáját a valamire, a többre, ezzel az egyszerű gondolattal kirekesztem. Ha szerelmet keresek, de közben úgy érzem, hogy nem szeretnek, akkor a szeretet, ami amúgy alapjában ott van minden másban, nem ér el. A fókuszom a szeretet egy bizonyos formájára koncentrál, így a többi formát észre se veszem. Azt figyelem, hogy mim nincs. A hiányomat. És ha hiányosnak érzem magam, akkor nem vagyok teljes és nem vagyok elégedett.

A kifelé irányuló keresgélésünk, a másra vágyásunk mind-mind az egó készlete, mely pont attól lehet jelen, hogy a figyelmünkkel követjük. Ráfókuszál arra, amink szerinte nincs, és felnagyítja. Minden más, amink van, az eltörpül, mintha nem is lenne. Vagyis a dolog, amit keresünk nincs ott, és minden amink van, az sincs ott. Így érezzük hirtelen, hogy nincs semmink, nyomorultak vagyunk, védtelenek és elnyomottak. A valóságban pedig annyi mindenünk van, hogy ha össze akarnánk írni, könyvek kellenének.

Hogyan működik tehát a bőség gyakorlata? Hogyan hívom be azt, amire vágyom?

Minden energia. A valóságunk összes eleme energia, és az energia a fókuszt követi. Az energia automatikusan kapcsolódik a magához megfelelő energiához. Magas a magashoz, alacsony az alacsonyhoz. A félelem érzéséhez félelmetes gondolatok majd félelmetes tapasztalások járulnak. A siker érzése erőt és további energiákat vonz magához, így megsokszorozódik és egyre csak növekszik. A szeretet érzése úgy áramlik, mint a tóba dobott kavics által keltett gyűrűk, s egyre csak növekszik és egyre nagyobb teret fog be.

A bőség ugyanígy működik. Ahogy a hiány is. Amire vágyunk kifelé, az azt mutatja, hogy belül magunkban valamit keveslünk. Szeretetre vágyom, mert nem szeretem magam (eléggé), így keresek valakit, aki ezt megadja nekem. Sikerre vágyom, mert félek a kudarctól és szembenézni a hibáimmal. Elfogadásra vágyok, mert magamat képtelen vagyok elfogadni, így kívül keresem, másokban. Mindaz, amit kívül látunk mindig a bensőnkben áramló energiát mutatja, és vonzza magához. A boldogságunk kulcsa belül van, és mi magunk fogjuk. A kérdés, hogy használjuk-e, vagy helyette másoknak adjuk oda, hátha ők kezdenek vele valamit. Már ameddig el nem dobják vagy vissza nem adják... és akkor ácsoroghatunk a kulccsal a kezünkben tanakodva, hogy most megint kereshetünk valakit, akire rábízhatjuk.

A bőség, az áldás filozófiája egyszerű elvet követ: Áldj meg mindent, amid van, mert így áldás jár a nyomodban. Hiányolj, és üresség tölti be a tered.

Mindannyian a Teljességet hordozzuk magunkban, és amint ezt észrevesszük, kitárulkozik és elönti a bensőnket, majd mindazt, amit megérintünk.

Számoljuk meg mindennap mindazt, amink van, és áldjuk meg őket tele hálával, hogy vannak. Minél többet tesszük ezt, annál több lesz az áldás... amink van, abból többet kapunk, amink nincs abból sosem lesz több.

 

by Elsa Sol -Mindennapi Tudatosság 03.03.

Ha tetszett, oszd meg ismerőseiddel, de kérlek őrizd meg a szöveg eredeti szövegét és formáját,és add hozzá a nevem és a weboldal linkjét is. Köszönöm! E.S.


Miből lesz a cserebogár? -by Elsa Sol 2018. 02.20.

Mindennapi Tudatosság

Hétköznapi egyszerű módszerek, hogy könnyebben evezzünk át a mindennapi  hullámok tetején anélkül, hogy minden sziklára felkenődnénk, melyek a semmiből bukkantak elénk...

 

Miből lesz a cserebogár, azaz mitől vagyok én én?

 

Ki vagyok én?

Olyan egyszerűnek tűnik, hogy meghatározzunk önmagunkat a világban. Van nevünk ugye, kinézünk valahogy, vannak külső és belső tulajdonságaink, kedvteléseink és rigolyáink, gondolataink és érzéseink, hitvilágunk, és persze a munkánk, szakmánk, családi és egyéb kapcsolataink. És ha ez nem lenne elég, manapság már van ugye a rengeteg szociális hálózat, ahol képekkel, videókkal bővítjük ki a magunkról alkotott képet. Mindazt, ami én vagyok. Mert ez vagyok én. hashtag én.

De vajon ezek melyike vagyunk mi? Ha valamelyik tulajdonságunk megváltozik, ha valamit már nem szeretünk, máshogy gondoljuk, akkor már nem is vagyunk mi? Vagy ezek mindegyike együttesen alkotja az ént? Egyáltalán, mikor kezdődik, hogy van az én?

Hogyan lesz az én?

A pici gyerek az elején nem tudja, hogy ki az én, meg ki a te. Eleinte csak szemléli a világot a saját maga módján, felméri, megismeri és megtapasztalja. Apró kis világa fokozatosan bővül ki, ahogy nő, és egyre többet tud beazonosítani a világból és saját magából. Pici dolgokkal kezdi: van este meg reggel, van vacsora meg reggeli, van ébrenlét és alvás. Lassan megérti, hogy van anya meg apa, és van ő, külön; majd azt is, hogy az „ő” azonos a szóval, amit folyton neki címeznek: „Pöcike”. Oké, tehát van anya, meg apa meg Pöcike, és Pöcike láthatóan én vagyok. Még apró kis kezecskéivel is mutogat, hogy biztosan jól érti-e. Én? Későbbiekben már tükörben is láthatja magát, és mindenki ugyanezt mondja: „Nézd Pöcike, az vagy te”. Pöcike tehát arcot is kap a névhez. Ez itt Pöcike; ez vagyok én.

Később amikor Pöcike játékot kap, a világa, ami anya, apa és belőle állt, kezd kibővölni. Pöcike már nem csak egy név és egy forma, de kezd birtokolni dolgokat, amiket az ő nevéhez hozzákapcsol. Ez Pöcike játéka. Ez Pöcike vacsorája. Ez Pöcike anyukája. Vagyis az enyém. És ezzel szinte egyidőben tudatosul: nem a tiéd. A lapát a homokozóban az enyém, és ha te játszol vele, úgy érzem tőlem veszed el, belőlem egy darab hiányzik. Ha anya a kistesóval foglalkozik, akkor nekem kevesebb anya jut... ettől én kevesebb vagyok, kevesebbet kapok. Így ébred a birtoklásból a harag és a dac, hogy visszaszerezzem azt, amit előtte szívesen adtak, és hozzám tartozott, engem alkotott.

Pöcike később óvodába megy, és egyre több dolgot tanul meg. Felfedezi, h vannak lányok meg fiúk ugye, külön-külön, és ő maga az egyikhez tartozik, s mivel neki is van himbilimbije, ez egyértelművé teszi számára. Fiú vagyok. Kialakul a test-tudat. És milyen egy fiú? A fiúk erősek, a fiúk autókkal játszanak, a fiúk nem sírnak. A fiúknak nem hosszú a haja, és nem hordanak szoknyát. Az én tovább bővül. Már tartozik valahova, és biztosan tudja, hogy nem máshova tartozik. Kialakul a mi és a ti. Az iskolában már tudással is bővítenek minket. Kialakul, hogy vannak dolgok, amikben jók vagyunk és szeretjük, és vannak, amikben nem vagyunk jók és nem szeretjük. Kezdődik a szeparáció: humán és reál, sportos vagy művészi, okos vagy lassabb felfogású. Ezeket a címkéket mind lassacskán válogatjuk ki magunknak, vagy adódnak hozzá az énünkról alkotott képhez. És a képet a külvilágunk szépen bővíti. Amikor mások alkotnak rólunk véleményt, halljuk, hogy hogyan vélekednek, lassan mi is formálódunk. „Milyen szép csendesen ücsörög Katika a padban, milyen jó gyerek”. Zolika meg állandóan randalírozik a folyosón, ő a rossz gyerek. Egy sportos osztályban az olvasni és rajzolni szerető gyermek öntudatlanul is kevesebbnek és gyengébbnek érzi magát, pont ugyanúgy, ahogy egy irodalmi klubban a focicsapat kapitánya találhatja unalmasnak a témát. De a vélemények, a tapasztalatok, gondolatok és érzések mind alakítanak mindazon, amit magunkról hiszünk.

Ahogy a példánk kicsi Pöcikéjéből fiatal férfi, szimplán Pöci lesz, már számtalan dologgal bővült az én: a testtudaton és belső személyiségjegyeken túl, azaz, amilyenek vagyunk, az összes külső adalék: dolgok, amikben jók vagy rosszak vagyunk; dolgok, amikben hiszünk vagy nem hiszünk; amik érdekelnek vagy pont, hogy nem; ahogy a világot látjuk; ahogy az emberekhez állunk; ahogy az életünket látjuk, s ezáltal másokéhoz állunk. Egyszóval, ahogy felnövünk, a családunk, a külső világ, a hitrendszerek, az oktatás, az emberi kapcsolataink, az élményeink, a gondolataink és az összes tapasztalásunk mind-mind hozzáad valamit ahhoz, amit mi én-nek gondolunk. És ez még csak a belső világunk. És akkor ott van a külső: a munkánk, amit mindennap csinálunk, amit az asztalra teszünk, amit a társadalomban alkotunk; mindaz, ami alapján mások azonosíthatnak minket.

Ezt összegezve egy biztos: mindenki hihetetlenül különbözik. Az én énem nem lesz sosem olyan, mint a te éned. Mit okoz ez? Szakadást, szeparációt és meg nem értést. Hisz én én vagyok, az én gondolataimmal és érzéseimmel, te meg te vagy az összes tieddel. De akkor melyikünk az igazi én? És hogyan tudnánk akármit is közös nevezőre hozni ,ha mindenki külön „én”. Hogyan is lehetne egyáltalán egyetlen egy valamilyen az én?

Vizsgáljuk meg, ha ezen rengeteg dolgokból áll az én, akkor mi van, ha megpróbáljuk ezeket elvenni, és így meghatározni magunkat. Mi marad belőlünk akkor? Van-e valami, amiben mindannyian osztozunk? Mi van, ha a „ki vagy te?” kérdésre nem mondhatunk magunkról semmilyen külső és belső tulajdonságot, sem a munkánkat, sem a kedvteléseinket.  Ha nem mondhatunk el semmit a gondolati- és hitrendszerünkról vagy a saját világképünkból? Mi határozza meg a mi sajátos énünket, ha semmi olyat nem adhatunk hozzá, ami nem volt amúgy is a miénk?

Vegyünk egy példát. Egy fiatal nő nem dolgozik. Nincs gyereke, nincs vállalkozása, csak úgy nem dolgozik, a férje dolgozik csak és tartja el. Milyen érzést vagy gondolatokat kelt ez az emberekben? Nem ébred-e bennünk egy bizonyos ítélet, ha például valakinek nincs munkája? Mert ha nincs munkája, szakmája, az, amit csinál, akkor mi alapján tesszük be a dobozba? Mivel tudjuk azonosítani? Honnan tudjuk, hogy olyan-e, mint mi vagy sem, hogy érdekel-e minket vagy sem? Mit ér ő akkor? Itt általában jól kialakult sztereotípiákat alkalmazunk, melyek lappangó üzemmódban befolyásolnak minket: Ha például a nő egy gyárban dolgozik, megállapítjuk, hogy nyilván keményen dolgozik, de valószínüleg nem művelt. Ha tanárnő, akkor nyilván művelt és okos, ha bárban felszolgáló, akkor nem tanult, ha festő, akkor meg kicsit flúgos és szinte biztos, hogy csóró. A munka tehát az egyik, amivel a legjobban meghatározunk másokat és önmagunkat. Az, amit csinálok, az vagyok én. Fogorvos vagyok= tanult és művelt. Szakács vagyok= szeretek enni. Anya vagyok= gondoskodom. Művész vagyok= kicsit fura vagyok. Munkanélküli vagyok= nem érek semmit.

De ha az a valami, amivel azonosítottam magam, ami voltam már nincs, mert elmúlt, elvesztettem  vagy meguntam, akkor mi vagyok? Ha már nem akarok többé informatikus lenni, és még nem tudom mi más akarok, akkor addig mi vagyok? Nem vagyok semmi, mert nincs szakmám? Ha már nem vagyok katolikus, ha már nem vagyok jobbos,  ha már nem vagyok anya, ha már nem úgy gondolkodom, nem abban hiszek, akkor ezek hiányában kevesebb leszek? Vagy hirtelen nem leszek semmi, mert kihúztam a tartóoszlopokat és kiteszem a „felújítás alatt” táblát? Szüneteltetem magam, amíg újra tudom magam azonosítani valamivel?

De ha bármi változhat bennem, akkor mi az állandó én-em? Mi az, ami voltam öt évesen, és vagyok húsz évesen és leszek hatvan évesen? Mi vagy ki vagyok én?

Mindezen összefoglalás után félve írom le, hogy ezek egyike sem vagyunk mi. Sem a munkánk, sem a nevünk, sem a testünk, sem a gondolataink és érzéseink, sem a hajunk színe, sem az összes szeretem és nem szeretemünk, hiszem és nem hiszem-ünk vagy teszem nem teszem-ünk egyike sem az, amik mi vagyunk. Ezek mindazok, amiket magunkra vettünk. Az összes olyan dolog, amit magunkhoz adtunk. Amivé lettünk, mindenféle okokból. És ahogy magunkhoz adtuk, akármikor le is tehetjük.

De miért nem vagyunk ezek egyike sem? Mert egyik sem állandó. Mert egyik sem valami olyan, amire örökre ráépíthetünk, vagy biztosra vehetünk. Nincs egyetlen olyan gondolatunk vagy érzésünk, egyetlen külső vagy belső tulajdonságunk sem, ami nem változna vagy ne lehetne megváltoztatni. Ezen mindegyike különböző okok és körülmények hatására váltak a részünkké, és mivel semmi sem örök az univerzumban, biztosra vehetjük, hogy el is fognak múlni. Még ha életünk utolsó percéig is szilárdan hiszünk valamiben, az utosó pillanatban hirtelen minden világossá válik, és rádöbbenünk, az én, azaz mi sem vagyunk örök, hogy is lehetne bármi, ami minket alkotott örök?

Nem, ezek egyike sem örök. A név és a forma, a gondolat, az érzések, az emlékek, a tapasztalások mind-mind mulandóak. Létrejöttek és elmúlnak. És ha ezekkel azonosítjuk magunkat, ha ezekbe kapaszkodunk, csalódás fog minket érni. Amint valami változik bennünk vagy körülöttünk, megbillen a talaj, és megbillen az énünk. De akkor mi az, ami közös mindenkiben, minden egyes lényben? Mik vagyunk hát mi? Mi az, ami bennünk örök?

Az energia, ami minket és a világot alkotja, örök. A változás szele örök. A létezés örök. A fejlődés örök.

A lélek, ami valójában vagyunk, örök.

És mindaz, amiről ez a cikk szólt, nem más, mint egy híres, hírhedt ismerősünk, aki nem mi vagyunk tehát, mindaz, ami az ál-mi: az azonosság tudatunk, azaz az egó. 

by Elsa Sol - Mindennapi Tudatosság 2018.02.20.

Ha tetszett, oszd meg ismerőseiddel is, de kérlek őrizd meg a szöveg eredeti tartalmát és formáját, és add hozzá a nevem, és a weboldal linkjét is. Köszönöm. E.S.


A hang a fejünkben -by Elsa Sol 2018. 02.15.

 Mindennapi Tudatosság

Hétköznapi egyszerű módszerek, hogy könnyebben evezzünk át a mindennapi  hullámok tetején anélkül, hogy minden sziklára felkenődnénk, melyek a semmiből bukkantak elénk...

     A hang a fejünkben: ismerjük meg az egót

Ha a többség meghallja ezt a mondatot, azonnal  felkiált magában: milyen hang a fejemben, nekem nincs senki a fejemben, én nem beszélek magamban, ez mit gondol?

De vajon nem beszélünk-e magunkban amúgy is, állandóan? Ki az, aki nem hallgatja egész álló nap a fejében végtelen szónoklatokat tartó hangot? Ki az, akit elalvás előtt nem tart ébren a hang a fejében a tegnapi, holnapi, éppen ma átélt élmények hatására? Na és egy nagy vita végén, nem halljuk-e a hangot, ahogy újra és újra végigmegy az eseményeken, és ismételgeti az igazunkat vagy éppen a másik elképesző ostobaságát? Végtelen dialógusok és belső monológok alkotják a gondolataink többségét, melyek mind a múltra és/vagy a jövőre irányulnak.

Valljuk be csendesen, hogy ha eddig nem tudtuk volna, most már ki merhetjük mondani, hogy igenis van hang a fejünkben, és igen, szinte folyamatosan dumál. De vajon kinek a hangja ez? Vajon csak egy hang szól a fejünkben? S ha több is, melyik vagyunk mi? Mi vagyunk egyáltalán a hang a fejünkben?

Hogyan ismerjem fel a hangot a fejemben, és hogyan hallgatassam el?

Vannak speciális helyzetek, amikor a hang tuti átveszi a jelenetet:

Fürdés, mosogatás, buszon és/vagy egyéb eszközön rázkódás; amikor olyan beszél hozzánk, aki nem érdekel vagy csak kicsit érdekel, vagy az, amit mond nem érdekel; minden érzelmi állapot alatt és főképp után... és folytathatnánk a sort napestig, mert túl sokan vagyunk a bolygón, hogy mindent fel lehetne sorolni.

Ami biztos: a hang ott van, és egy a célja: a figyelmünk felkeltése. Ameddig nem kerget az őrületbe, nem zavar; szinte barátunknak is tekinthetjük, hisz kiáll értünk, megvéd minket, szépnek és jónak tart, alátámasztja a véleményünket, s ha már senki sem hallgat meg, akkor visszajátssza nekünk az összes létező élményünket, ahol bebizonyítja, hogy abszolúte nekünk volt igazunk, tényleg szörnyű, ami történt, és tényleg mindenki más az igazi genya... ha más nem is, de a világ szar és tutira ellenünk van...  De akkor miért is akarnánk felszámolni?

Azért, mert hihetetlen bár, de mégis igaz: nem mi vagyunk a hang a fejünkben. Ha mi lennénk, nem hallanánk... azért halljuk, mert ő beszél, mi pedig figyelünk rá. Pont úgy, ahogy figyelünk valaki másra, rajtunk kívül, halljuk a hangját és figyelmünk felé fordul... vagy pont el tőle, vissza a belső gondolatmenetünkhöz.

De a hang, ha nem figyelünk rá, akkor is ott van. És ekkor kezd el feltűnni és lassan zavarni. Az emberek többsége élete folyamán számtalanszor szembesül azzal, hogy a hang a fejében túllép egy határt, és már nem támogató, hanem zavaró, idegesítő, ritmusosan ismétlődő, és számtalan esetben egyszerűen csak totálisan összezavaró.

Amikor egy esemény hatására azt gondoljuk, hogy a másik azt gondolja, hogy..., és erre a gondolatmenetre egy rövidke három perc alatt egy komplett történetet építünk fel... általában hibásat. Amikor egy teljesen egyszerű szituációt félreértünk, és nem vesszük észre, mert már réges-régen elterelődtünk az alap dologtól. Amikor valamit nem tudunk, kevés az információnk, de sebaj, az egó kitölti a hézagokat, és harminckét lehető változatot sorol fel... általában a legszörnyűbbeket. Amikor elalvás helyett már négy és fél órája hallgatjuk, hogy mi történt velünk reggel fél nyolckor, amikor is egy negatív hatást ért minket, és azóta sem tudtunk túllépni rajta, úgyhogy vegyük ezt újra meg újra most itt az ágyban fekve hullafáradtan, mert most biztosan meg tudjuk oldani vagy változtatni rajta. 

Minden egyes alkalommal, amikor végtelen dialógusokban tárgyalja ki az eseményeket, visszaránt a múltba gondolatokkal, emlékekkel, érzésekkel kibővülve, és persze a rettegett vagy éppen alig várt jövő szinte magától épülő képsoraiban. A hang eleterel minket mindattól, ami éppen van. Az adott pillanattól, az egyetlen olyantól, ami igazándiból létezik és számít.

Mert mi is a múlt és hol van? Csak a fejünkben van, hisz elmúlt, már nem létezik, de minden egyes alkalommal, amikor rágondolunk, vissza tudjuk idézni az adott jelen pillanatot, ahogy történt, az éppen mostani jelen pillanatba, amikor gondolunk rá. Vagyis nincs múlt; én a jelenben gondolok a múltra.

És hol a jövő? Szintén a fejünkben, ahogy elképzeljük az összes lehető szituációt, ami megtörténhet, és mindez örömmel és várakozással vagy bánattal és szorongással tölt el. Tehát a jövő is a jelen pillanatban van, bennünk, ahogy gondolunk rá, és idehívjuk, hogy gyere töltsd ki ezt a tíz perc metrózást, és álmodozzunk arról, hogy mi lenne, ha egy karibi szigeten laknánk kókuszokat szürcsölve, vagy mégis csak lenne bátorságom, hogy jól elküldjem a búsba Jutkát, aki szerintem teljesen jogtalanul kapta meg a jobb pozíciót.

De miért is akarna akárki a metrón zötykölődésre figyelni, amikor csodaszép képekkel is eltöltheti az időt, vagy éppen megtámogathatja magát, hogy jól tette, amit tett, és ezt így kellett csinálni.

Miért fontos a jelen? Mert nincs más, még ha lineáris időbeli események sorának is látszik, de csak jelen pillanatok sorozata létezik. Mint egy film, amit végignézünk, és „egybe látunk”, de valójában tudjuk, hogy képek folytonosan váltakozó kockái teszik ki egy lineáris történetté.  

A hang a fejünkben, azaz az  egó, egyik legfontosabb feladata, hogy figyelmünk egy részét mindig magán tartsa. És neki hótmindegy, hogy mi boldogok vagy éppen depressziósak vagyunk; mindegy, hogy jól feldühítjük-e magunkat, amíg már szétrobban a fejünk, vagy álomképekkel tesszük-e szebbé a jelent. Ő minden eseményhez a megfelelő eszközöket veszi elő, és tesz róla, hogy végig őt hallgassuk, amíg hirtelen észbe nem kapunk, hogy már réges-rég gondolkozunk, és elfelejtettünk leszállni, a megfelelő utcában lefordulni, a kaját a sütőből kikapni. És mindez idő alatt hol voltunk? Végig a fejünkben, mialatt a testünk bábként pihen, mi kikapcsolunk, és hallgatjuk az áradatot, mindent, amihez éppen kedve van.

Hogyan állítsuk tehát meg a hang uralmát, és vegyük vissza a gyeplőt gondolataink csapongó áramán?

Nagyon egyszerűen: lélegzéssel. Abban a pillanatban, hogy a légzésünkre figyelünk, legyen az a tüdőnk, a beszívott levegő vagy a virágok illata, a hang kikapcsol, és ott maradunk a csöndben. A hirtelen ránk hulló csöndben, ami végre egy kis nyugalmat biztosít. Na persze nem sokáig; amint egy pillanatnyi rés is keletkezik, ő beslisszan és egy tizenöt perc múlva újra fel is tűnik, hogy már megint gondolkozunk, azaz ő gondolkozik, mert vissza se tudnánk idézni, hogy mi volt az első gondolat vagy a második. Hogy jutottunk el ehhez az utolsóhoz, ahol magunkhoz tértünk? Tehát mégse mi gondolkozunk odabent. Mi akkor gondolkozunk, ha tudatosan ott is vagyunk, agyalunk rajta, rágjuk a tollat, és mi tereljük a gondolatok menetét, és nem ők süvítenek keresztül rajtunk.

Összefoglalva tehát, bármikor, amikor úgy érezzük, hogy le kell állítani a gondolatok elképesztő áramát, vagy még sincs kedvünk ma összekucorodva zokogni azon, ami már két hete volt, de mi megint előszedjük, és kicsit megrugdaljuk magunkat, akkor simán vegyünk jó pár nagy és mély levegőt, ahol figyelmünkkel követjük a levegő vagy a tüdő mozgását, szépen lecsendesítjük az elmét, és mélyen feltöltődünk a pillanatnyi csenddel, ahonnan végre nyugodtan is át tudjuk gondolni a dolgokat, és úgy cselekedhetünk.

A hang a fejünkben nem mi vagyunk! Próbáljuk meg elcsípni, ahogy terel minket az úton, és vezeti az érzelmi hullámzásainkat. Figyeljük meg a hangot magát a fejünkben, ahogy beszél, hogy érzékelhessük, hogy nekünk abszolúte semmi közünk nincs a végtelen monológokhoz... ha megpillantjuk, szertefoszlik és mi ott maradunk a fejünkben, a csendben.

by Elsa Sol -Mindenapi Tudatosság 2018. 02.15.

Ha tetszett, oszd meg ismerőseiddel is, de kérlek őrizd meg a szöveg eredeti tartalmát és formáját, és add hozzá a nevem és a weboldal linkjét is. Köszönöm! E.S.

 

 


A változásról - by Elsa Sol 2018.02.10.

Mindennapi Tudatosság

Hétköznapi egyszerű módszerek, hogy könnyebben evezzünk át a mindennapi  hullámok tetején anélkül, hogy minden sziklára felkenődnénk, melyek a semmiből bukkantak elénk...

 

A változásról

Az életünkben folytonosan változnak a dolgok. Emberek jönnek-mennek, munkát váltunk, elköltözünk, kiteljesedünk vagy visszahúzódunk. Az életünk tele van olyan dolgokkal, amiket mi változtatunk meg, mert úgy érezzük itt az idő. Ilyenkor üdvözöljük, és szinte már alig várjuk az új dolgok beköszöntét.

Sok esetben azonban a változás szó szerint betör az ajtón és hihetetlen erejével teljesen elsodor minket. Ekkor általában kétségbeesünk, megijedünk vagy ha erősebb jellemünk van, akkor harcbaszállunk az eseményekkel. Ezeket a változásokat nem szeretjük, nem óhajtjuk, és szívünk szerint visszaküldenénk oda, ahonnan jöttek.

De vajon a változás rossz vagy jó dolog?

A változás az életünk folytonos részét képezi, de valahogy úgy tűnik, mintha kétféle lenne. A rossz változás és a jó. De mi a különbség? Valószínüleg a hozzáállásunk, mivel a jónak örülünk, a rossznak pedig nem. De ezek szerint mi csak a jó változásokért vállalunk felelősséget, mert azokat úgymond tudatosan hívjuk be. De akkor a rossz változások honnan ereszkednek alá, hogy beborítsanak a sötétség leplével? Valaki pikkel ránk, vagy rossz lapot húztunk?

Amikor engem kirúgnak az állásomból, az nekem egy rossz változás, mert nem lesz pénzem kajára. De a másik lány, akit felvettek a helyemre, neki ez egy jó változás, hisz mostantól lesz pénze kajára. De akkor a változásnak két arca van, és ha a hátsó fele néz felém, akkor megszívtam? És ha esetleg később kapok egy sokkal jobb állást, akkor az eredeti rossz változás mégis jó változás lesz?

Úgy tűnik inkább, hogy a változás maga talán semleges; sem nem jó, sem nem rossz. Csak úgy van. Mert az éjjelt váltja a nappal. De megkérdezzük-e, hogy miért? Kiabálunk-e esténként, amikor a Nap lenyugszik, mert nekünk még jó lenne, ha tartana a nappal? Nem. Vannak tehát azok a változások, melyeket egyszerűen elfogadtunk, még ha nem is igazán szeretjük vagy alkalmasak néha.

De akkor ki a fene felelős a változásért a mi életünkben?

Az eredeti példánkból úgy tűnik, hogy ha valamit szeretnénk megváltoztatni az életünkben, akkor tudatosan teszünk érte. Ha fogyni akarunk, akkor diétázni és sportolni kezdünk. Ha spanyolul szeretnék tudni, akkor könyveket veszek, és tanulni kezdek. Ha nem szeretem magamban, hogy könnyen pipa leszek, akkor meditálást és ellazulást fogok az életembe beiktatni.

De mi van akkor, ha ugyebár kirúgnak az adott állásomból, és semmi okom nincs, hogy üdvözöljem ezt a változást. Hisz minek is kéne ebben örülni? Nincs pénzem, nem tudom fizetni a számláimat, a gyereknek nem lesz nagyobb cipője, elárverezik a lakásom, egyszóval bakker ez egy nagy kövér rossz dolog az életemben. De akkor miért töténik? És ki a felelős érte?

A változás akkor jön, amikor a valami vagy valaki elér egy bizonyos szintet, ahol megreked, és így egy külső, (vagy remélhetőleg) belső impulzus által megindul az energia áramlása, és beindul a változás. És ahogy az apály és dagály, a nappal és az éj váltják egymást, ugyanígy váltakozik az életünk áramlata is.

A változás tehát mindig jön, csak ha szeretnénk változni, akkor belsőleg magunk indítjuk be az eseményeket, és így örülünk neki, és teszünk érte. Mindeközben  a külsőleg érkező változás úgy tűnik, hogy tőlünk függetlenül következik be, de valójában ezt is mi magunk hívjuk. Mi magunk, mondhatjuk úgy, hogy tudattalanul, de mi magunk vágyjuk a változást, hogy az életünkbe több harmóniát, sikert és boldogságot hozzunk. Hogy fejlődjünk, és kiteljesedjünk. Csak éppen sokszor milliónyi dolog tart minket vissza attól, hogy lépjünk, ezért az élet elénk siet. Beindítja az eseményeket, és így megindul az energia. A változás eléri az életünket, és ekkor már ha akarjuk, ha nem, de mindenképpen eltol minket a következő állomásra.

De miért is jó akkor nekünk ez a változás dolog? Ki és miért is akarna változni, ha egyszer ez ennyi rosszal és nehézséggel jár együtt?

Akkor nézzük meg a nem változás felől a dolgot. Megbetegedünk, de nincs változás. Nincs remény a gyógyulásra, hisz minden örök és állandó. Nincs gyermekünk. Nem is lesz, hisz nem változik semmi. Unjuk a munkánkat, de tutira életünk végéig itt fogunk küszködni, hisz állandóság van. Sosem öregedünk.. melyik kort választanánk örök korunknak? Melyikről mondanánk le? Nincsenek évszakok sem, hisz az időjárás is állandó. Nincs születés és nincs halál. Nincs ébredés és nincs elalávás. Nincs nappal és nincs éjszaka. Állandó mozdulatlanság van. Ebből vajon mi származna? Lenne-e örök és végtelen csak jó, egy mozdulatlan világban, ahol nincs erő, ami beindítja a mozdulatot, nincs vágy, ami megihlet, nincs jövő, mert nem mozdul a tér. Változás nélkül nincs semmi, azaz csak a végtelen állandó semmi van. S lehet, hogy nem lenne „rossz”, mármint, amit mi annak titulálunk, de a vágy sem lenne meg, hogy a jobb vagy más felé törekedjünk... semmi belső inspiráció, ami megteremti az erőt, hogy valami újat, jobbat vagy másmilyet teremtsünk. Egyszóval minden élet alapja a változás, így ellenállni nincs értelme. Ha valami biztos, akkor minél előbb fogadjuk el, annál gyorsabban jutunk ki a napfényre.

Tehát, ha eljutottunk erre a pontra, hogy bizony van változás, és mostanság nagy V-vel és sebességgel ér el minket, hogyan is tudnánk megzabolázni az erejét? Hogyan is vehetnénk kezünkbe kis csónakunk evezőit, hogy a hatalmas hullámokat legalább meglovagolhassuk, és ne folyton alulról pislogjunk felfelé?

Megdöbbentő lesz a válasz, és ellentmond minden józan eszünknek. Fogadjuk el. Hagyjuk. Engedjük el a kontrollt; hagyjuk, hogy a csónak, ami amúgy is vízre van tervezve magától ússzon a felszínen, követve az áramlás ütemét és lüktetését, összhangban a maga természetével, és nem veszettül kapálózva az evezőkkel, belső félelmeink , védelmi üzemmódunk és beidegződött kondícióink hatására. 

A változás itt van, és örök társunk is marad. Egy dolgot tehetünk, elfogadjuk a létét, és megpróbáljuk követni az ütemét. A szörfös akkor tud meglovagolni egy hullámot, ha stabilan áll a deszkán és együtt áramlik a tengerrel. Ha kezeivel vagy lábaival kapálódzik, akkor biztos, hogy víz alá kerül. Ezt tanuljuk most mi is. Emberi életünk minden területére az lett belenevelve, hogy a változás rossz, félelmetes, biztosan csak nem akarom dolgokat hoz magával, és úgy amúgy is valami, amitől óvakodnunk kell, és rettegve bujkálnunk előle.

De hát akkor csak hagyjuk? Ne is evezzünk meg semmi, csak kapaszkodjunk és bízzunk valamiben vagy valakiben?

Ne az embereket, a dolgok kimenetelét, a nemlétező jövőt, az el nem érkezett gondolatokat és tetteket próbáljuk irányítani! Nem. Az áramlást, és annak az erejét tudjuk mi magunk beállítani azátal, hogy figyelmünket az örökké áramló létre fordítjuk, és figyeljük életünk jelzéseit, testünk csendes szavát, lelkünk noszogató üzeneteit, és követjük az utat, amit belsőnk súg. Ez az egyetlen út, amit járhatunk, mert habár arra neveltek minket, hogy csak egy test vagyunk, és ez csak egy bolygó és ez csak egy élet, a valóságban sokkal több dolog irányítja az életünket, mint a mi kis emberi részünk. És ezzel akkor szembesülünk, amikor olyan történik, amit nem akarunk, amit egyáltalán nem üdvözlünk és semmilyen hatást nem tudunk rá gyakorolni. Csak úgy történik velünk. És mivel nem értjük, ezért amikor valami ismeretlen, nem várt, nem akart dolog történik lefagyunk; majd ellenállunk, kapálózunk, szitkozódunk és vergődünk, mert fogalmunk sincs mi történik, és leginkább miért. Miért velem? Miért én? Miért, miért, miért? Ez az a pillanat szinte mindenki életében, amikor a rengeteg miértet követő néma csendben végül megadjuk magunkat és végre elfogadjuk azt, ami van. Amikor a rengeteg fájdalom, düh, értetlenség és a hihetetlen erős kontroll utáni vágy, együttesen robban ki egy hatalmas sírás, dühkitörés vagy teljes elfáradás folyamán, és a hirtelen jött hűvös megadásban végre kiáramlik a rengeteg elfojtott energia, és végre beindulhat a változás ereje. Nem kell, hogy szeressük, nem kell, hogy értsük, és nem, nem kell egyetértenünk, de el kell fogadnunk, mert már itt van, és kész. Ekkor, ebben a szent megengedő térben  jön majd a könnyebbség, a megszabadulás, a kiáramlás és a valami új érkezése.

Fordítsunk hát most egy nagyot együtt a világ kerekén, és kezdjük el latba venni az életünket, személyiségünket, kapcsolatainkat, munkánkat, egyszóval mindent, ami minket alkot, és nézzük meg hol és milyen változások érkeztek, vagy láthatóan fognak érkezni a jövőben. Mik történnek? Mit okoznak? Mit alakítanak? Mit mutatnak? És hogyan fogadjuk? Barátként vagy ellenségként? Vendégként vagy megszállóként?

Üdvözöljük a változást az életünkben, az itt és mostban, hogy minél könnyebben és gyorsabban juthassunk el  végre a „minden jó és szép” szakaszba. Mert a végén tényleg minden hupikék.

by ElsaSol - Mindennapi Tudatosság 2018. 02.10.

 

Ha tetszett a cikk, nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, de kérlek őrizd meg a szöveg eredeti tartalmát és alakját, és add hozzá a nevem és a weboldal linkjét is. Köszönöm! E.S.


Változás 1x1 - Mi történik a világgal - by ElsaSol 2018.02.02.

Mindennapi Tudatosság

Hétköznapi egyszerű módszerek, hogy könnyebben evezzünk át a mindennapi  hullámok tetején anélkül, hogy minden sziklára felkenődnénk, melyek a semmiből bukkantak elénk...

 

Változás 1x1 – Mi történik a világgal?

 

Azt hiszem mára mindenki egyetért abban, hogy a világ, ahogyan azt korábban ismertük, teljesen kifordult magából. Az életünk minden szintjét elérte a változás, és bárhova tekintünk is, mindenhol szembesülünk vele. Az időjárás, az iskolarendszer, az egészségügy, emberi jogok, politika stb állandó változásáról folyamatosan hallunk híreket. De ha körbenézünk, ismerőseink, családunk, kollegáink között bizonyosan találunk olyanokat, akiknek az élete nemrégiben új fordulatot vett, tönkrement, elcsúszott, esetleg végletesen megváltozott. Betegségek, válás, szakítás, csalódás, üzleti vagy pénzügyi  csapás, hatalmas élet-változás, ez csak pár olyan példa, amivel manapság szinte nap mint nap szembekerülünk.

Be kell hát ismernünk, hogy bármi is történik a világban, a világgal, az kihat az emberi élet minden területére. Eltekintve mindattól, amit a médiában hallunk, vagyis, hogy semmi sem történik, minden rendben, sőt mi több, ez egy nagy boldog világ, szemünk azért van. Látni azért látunk, mégha sokan nem is igazán akarják látni, hogy minden széthullik körülöttünk. S ennek az írásnak nem a depresszió keltés a célja! Nem, a változás, mégha a kezdete és a folymata nem végig hupikék és pipacsokkal tarkított, de szükséges, mert ez a fejlődés, minden élet fejlődéséének egyik alapvető pillére. Változás nélkül nincs áramlás, nincs tanulás, nincs fejlődés, és így nincs élet sem. Mindig változott a világ, csak régebben sokkal lassabb volt az üteme, de az utóbbi években, mintha gyorsvonat sebességre kapcsolt volna, s talán tavaly óta inkább rakéta tempónak tűnik. A változás régen sok kis folyamhoz hasonlított, melyek lassabb ütemben áramoltak, mozgatták a köveket és alakították át medreiket. Most hatalmas megduzzadt és kontrollálhatatlan folyók csapkodnak minket hullámaikkal, s gyakran úgy érezzük, hogy minden kanyarban egye nagyobb sziklákhoz passzíroz oda. Egyes emberként és emberiségként is.

De mi is történik a bolygónkkal?

A Föld bolygó hosszú életében mindig zajlottak változások. A földi élet kialakult, virágzott, majd a változás elérte, ahogy mindent, ami valaha létrejött. És az átalakulás sosem volt harmonikus vagy egyszerű. A Föld változásai civilizációk kipusztulásához, birodalmak bukásáshoz, állatok eltűnéséhez és a bolygó teljes arculatának megváltozásához vezettek. Gondoljunk csak a Grand Kanyon hatalmas szikláira, melyek tanúskodnak arról, hogy korábbi érákban ez bizony tenger volt. Vagy az Angkor Wat, melynek lakói nyilván nem gondolkodtak azon, hogy majd eltűnnek, és a városuk romjai ezer évekkel később turistalátványosággá válik. Egyszóval a változás a földi élet alapja és mindig is a bolygónk életének jelentős részét képezte... még ha nincs is senki, aki elmesélhetné.

A bolygónk ugyanolyan létező, érző lény, mint mi. Van fizikai formája, teste, a sziklák, kövek, növényzet, levegő stb, és van energiateste, ahogy nekünk is. Amikor mi a fizikai testünk jelzéseit nem vesszük figyelembe, és lassan mérgezzük fizikailag vagy érzelmileg, akkor egy idő után az energia áramlása elakad, blokádok jönnek létre, majd kialakul a fizikai betegség. A Föld esetében ugyanerről van szó. Az emberiség fejlődésének ára a bolygónk teljes kizsákmányolásával, semmibevételével és tönkretételével járt együtt. A Föld emiatt kibillent a természetes egyensúlyából, és mondjuk úgy, hogy megbetegedett. Nos, amikor mi betegek vagyunk, akkor lázunk van, köhögünk, eldugul az orrunk, vagy hányunk. A test megpróbálja kiadni a betegséget, aminek ezek a tünetei. A Föld ugyanezt teszi, csak neki nincs felírható köptetője vagy orrcseppje. Ha ő beteg, akkor más eszközökkel tudja magát visszaállítani az eredeti harmonikus állapotra: vulkánkitörésekkel, áradásokkal, földrengésekkel. A bolygó, ami egy érző lény, mint mi, mostanra teljesen és véglegesen kibillent az egyensúlyából, ezért felkapcsolta a tempót. Nincs ideje kibekkelni, amíg az utolsó ember is megfullad a szívhatatlan levegőtől, vízhiánytól vagy éhhaláltól. Egy egyszerű metaforával élve: a test le se tolja a baktériumokat, amik megbetegítették, csak egyszerűen küzd a gyógyulásért. A bolygónk is ezt teszi, ha tetszik nekünk, ha nem.

Tudnunk kell, hogy egyéb okok is közrejátszanak a földön bekövetkező nagy változásokban, és ez egy kicsit nehezen emészthető talán. Mindig azt mondták nekünk, hogy egyedül vagyunk az univerzumban, sehol egy árva lélek, milliárdnyi csillag csak nekünk ugye, de ez nem igaz. A Föld jóval a mi emberi civilizációnk előtt is lakott volt, vagy már ezerszer. Hatalmas birodalmak váltották egymást, emberiek, állatiak és galaktikusak. A Földünk nem egyszer volt úgynevezett űrlények által lakott. A Földünk nem a világ legutolsó csillagának az utolsó bolygója, és nem, nem vagyunk az univerzum eldugott csücskében. A bolygónk számon van tartva, mert létezik, és rajtunk kívül léteznek még milliárdnyi bolygón. A Földünk mindig is egy központ volt, és számtalan ereklye, kegytárgy, festmény, dombormű, könyvek, iratok és épületek sokaság tanúskodik az előttünk élt civilizációkról. Nos, mindenki más tud is egymásról, és tudnak rólunk, a Földről és az emberiségról. És mivel tudják, hogy mindenki mindenkivel kapcsolatban van az univerzumban, ezért a földön zajló változások mindenkire hatnak. Hihetetlen bár, de igaz. A bolygónk szenvedése eljutott az univerzum legtávolabbi csücskébe is, és az emberiség nagy részével ellentétben, ők törődnek vele.

A mindenségben minden állandóan fejlődik. A létezés célja a megtapasztalás, és minden lény maga választja a megtapasztalás formáját. A bolygónk most eljutott egy újabb fejlődési ciklusba, és ez sem újdonság, csak éppen az előzőek nem élték túl a változásait. Ha a bolygó változik, és a rajta élőknek nincs idejük vagy lehetőségük, hogy akklimatizálódjanak, akkor elpusztulnak. A jelen helyzet szerencsénkre nem ilyen drasztikus, és a bolygónk  jelenlegi változásaiban  nem kell kipusztulnia az emberiségnek, mert a többség kész és képes a változásra; képes fejlődni, együtt a fejlődő bolygónkkal.

Ám a tánc még csak most kezdődött el, és elég sokáig fog még tartani. A változások el fogják érni a civilizációnk összes aspektusát és területét, és mindent átalakítanak. Ha képesek vagyunk vele együtt fejlődni, a szükségleteinket a bolygó szükségletei mögé besorolni, akkor van esélyünk. Minden egyes ember maga dönt a sorsáról, és a változáshoz való viszonyáról. Köszönthetjük barátként vagy ellenségként, és a változás pont így is fog megjelenni: örömként és kiteljesedésként vagy bánatként és elutasítással. A kulcs a mi kezünkben van: használjuk vagy sem, a mindenségnek és a Földnek édesmindegy. 

by Elsa Sol - Mindennapi Tudatosság 2018.02.02.

Ha tetszett a cikk, nyugodtan oszd meg az ismerőseiddel, de kérlek őrizd meg a szöveg eredeti szövegét és formáját, és add hozzá a nevem és a weboldalam linkjét is. Köszönöm.E.S.